Középiskolás koromban még magyar irodalomtörténetet tanultunk, kezdetektől napjainkig, századonként, stílusirányzatonként: vers, próza, dráma... reneszánsztól (Janus Pannonius, Balassi Bálint) egész a nyugatosokig (Ady Endre, József Attila)! És ahogy a XIX. századi drámához értünk, a romantikánál, mindjárt érettségi tételekként a Bánk bán, a Csongor és Tünde, s Az ember tragédiája! Előbb Madách Imre életrajza, majd a Tragédia műelemzése! És akkoriban még nem volt sem oksiteló, sem net, de még wikipédia sem! Viszont maga a Tragédia már akkor annyira felkeltette az érdeklődésem, hogy azon nyomban elcsentem nagyanyám könyvespolcáról, s miután elolvastam, döbbenten állapítottam meg: mintha valaki a szomszédban titokban pont ezt írta volna meg a fiókjának! Bár azóta több színházi verzióban is láthattam, én már akkor szerelmes lettem belé, de olyannyira, hogy hosszú időn át, míg mások cigisdobozukat rejtegették belső zsebeikbe, én ezt a zsebkönyvet hordtam magammal. Mindmáig végigkísért... Írtam is róla: előbb az Új Forrásban (Tatabánya, 2005 december), majd a Partiumban (Nyíregyháza, 2021 ősz), és még most sem hagy nyugodni! Ó, de hát mit is csodálkozunk? A Tragédiát a számos angol fordításon kívül átültették még finn, olasz, svéd, spanyol, katalán, francia, holland, orosz, bolgár, cseh, szlovák, lengyel, román, eszperantó, jiddis, galego, sőt nemrégiben arab nyelvre is? De a tavaly megjelent Nádasdy Ádám magyar nyelvű prózai fordítása is!
De ni csak, mit fedeztem fel a napokban! Kit szerettél, Madách? 5-ös! És pont egy ilyen drámát akartam én megírni... És megrendezni... És végignézni, mint néző... De most már... Marad számomra az év előadása, felfedezettje, még így is! Ajánlom! Van annyira jó...
A PETŐFI 200 programsorozat azonban érthetően, természetes módon háttérbe szorítja a MADÁCH 200 eseményeit, de hát, na...
Madách ugyan január 20-án született, a magyar dráma napját pedig szeptember 21-én, a Tragédia ősbemutatója emlékére ünnepeljük, többnyire új magyar drámák (ős)bemutatóival...
2023 november 26-án mutatta be az alig 5.414 lakosú, 78%-os arányban még magyarok által lakott, 2020 óta az RMDSZ-es Tóth Sándor által vezetett, 2003 óta város rangú, Marosvásárhelytől keletre 19 km-re, az alsó szakaszán, a Maros torkolatánál szinte minden évben kiöntő Nyárád-folyó mentén, annak középső szakaszán fekvő Nyárádszereda, az 1997-ben táncszínházként indult, de 2007 óta a Benő-Barna Zsolt által igazgatott, többnyire néptáncra alapozó együttese, a Bekecs Táncszínház, melynek csak a tavaly lett fenntartója a helyi önkormányzat. De ez az előadás most egy kicsit? - erősen más!
A színház vezetősége már régóta gondolkozott azon, hogy talán érdemes lenne kicsit elmozdulni, kimozdulni a megszokott kerékvágásból, műfaji meghatározottságukból. Ezt a lépést most – úgy vélem, ezzel a kísérleti előadással igen sikeresen – meg is tették.
Az alig 1 óra 10 perces előadásra felfigyelve első látásra pedagógiai célzatra gondolhatnánk, betekintést nyerni a Tragédia megírásának hátterébe, Madách családi körülményeibe, de háromszereplős kamaradarabként határozza meg önmagát. Ez igaz is, hisz T. Pataky László negyedszázada írt két monodrámájából építkezik: az egyik Madách anyját, Majtényi Anna sorsát mutatja be, halálának pillanatában retrospektívszerűen, a másik szintén ezt a tehnikát alkalmazva, Madách feleségének, Fráter Erzsébetnek a szemszögéből rekonstruálja a történteket. Közös pontjuk Madách, aki itt néma szereplőként jelenik meg – és ezzel be is indítja a kreatív fantáziánkat -, sőt, fehér arcmaszkja által mintha a halálból lépne elő. A két, egymástól teljesen eltérő karakterű nő egymásnak feszüléséből a kronologikusan felpörgetett, életrajzi ihletettségű konfliktusok által egy tragikus sorsú szerető tündöklésének és bukásának (is) vagyunk tanúi. Hogyan sikerül Fráter Erzsébetnek szerelemre lobbannia Madách iránt: első látásra, mely kölcsönös szerelemben, házasságban, gyerekáldásban és rövidebb-hosszabb ideig tartó boldogságban is telik? Míg a keménykezű anyós, a vaskalapos házvezetőnő, a pénz szorításában önmagát vallásos neveltetésének köszönhetően feltaláló könyvelőnő, ügyvezető, a minden tragédiát túlélni képes állhatatosság fogságába nem kezd el vergődni? És a tragikus vétek: Madách, 48-as események során történt börtönbezárása, kiújuló-megerősödő szív- és tüdőbetegségei, pontosabban a kiszabadulása után megtörő, édeni idillinek azelőtt sem igen nevezhető családi élet fokozatos elromlása, felbomlása, no persze részben a feltételezett megcsalatás által is közrejátszva, a valósággá emelkedő pletykákig, vacilláló válásig, külön költözésig, majd hajléktalanná és tébolyulttá válásig?
Két nő között. Mindent vagy semmit. Már az első 5 percben felütik a lapot, és nem is akármilyen szinten: mellbe- és húsbavágnak, mintha laboratóriumban lennénk, és minket, a nézők húsát boncolgatnák. Sistereg a feszültség, szikráznak az ellentétek. És Madách néma jelenléte, koreografált reakciói éppenhogy felerősítnek minden feszültséget! Tudjuk, ő maga is egy kontemplatív, visszahúzódó egyéniség volt, aki nem szeretett a két nő közt választani, hisz szüksége volt mindkettőre, ezért ellentétükből menekülve inkább igyekezett őket kívülről figyelni: minthogy érdekelte a női lélek működésének mekanizmusa, végül is így írta bele a Tragédiába Évát.
Aztán ott a térkiképzés: a nézőkkel egysíkban lévő játéktérben a három színész ugyan korhű jelmezt visel, de... Fráter Erzsébet angyali ártatlanságának a fehér dukál. Ennek ellentéteként Majtényi Anna tetőtől talpig feketében. Cristina Breteanu itt a jelmeztervező. A színészek már-már leheletnyi közelünkben vannak, portofon nélkül. A játéktérben megemelt palló keresztet formáz, mintha szenvedéstörténetnek leszünk majd tanúi, ennek végében kis vezeklő-zsámoly, no meg föntről egy kis reménytadó villanykörte fénye, és egy több funkciót is betöltő fehér kalitka. És ennyi bőven elég is. Nincsenek helyjegyek, a nézők az előadás kezdése előtt 5 perccel mehetnek be, ahol már előadásra készen várják a színészek. E négyzet alakú játékteret három oldalról veszik körül a nézői széksorok, három-három, a játéktértől távolodva emelkedésszerűen. Így mintha már beavatásban vennénk részt, de ha mégsem, akkor is tanúkként vagyunk jelen: mintha Jerzy Grotowski szegény színházának, rituális színházának nem csak a minden eddiginél szegényesebb kellékeit ismernénk fel, de mi magunk is ennek a típusú színháznak lennénk a részesei, ha nem is éppen gőzfüdőben, de intenzív terápián. Ha nincsenek kellékek, melyekbe a színészek játékuk által kapaszkodhatnának, nem marad más eszközük, mint az őszinteség. Csalni sem képes a játékuk, hisz a kőszínházak nagytermeiben megszokott megemelt nagyszínpad és nézőtéri távolság hiányában itt nem vész el egyetlen hiba sem. Itt, ebben a felfokozott, szűk térben minden apró rezdülés hatványozottan felerősödik, és jelentéssel bír. Ezért aztán nem is lehet, csak a legegyszerűbb elemekből építkezni. Megszűnik az üresjárat, nincs holtpont, mellébeszélés. És én direkte ezt szeretem a színházban - is. Ott van viszont a színészek saját jelenléte: testük, akár egymáshoz viszonyítva a térben, tartásuk, kifejezőerejük, konfrontációjuk, mozgásuk, és beszédhangjuk. És ebben már-már mesteri szinten képesek alkotni.
Lelkiismeretvizsgálat történik itt a halál pillanatában, és ez alkalomból epizódokat mutatnak be az életükből, a kínszenvedés és kétségbeesés gesztusait sem kerülve. A halál árnyékában pedig senki sem lehet kicsinyes. Majtényi Anna és Fráter Erzsébet ugyan Isten előtt adnak számot, de a színészek beszédmódja a nézők irányába történik, konfliktuális szituációban pedig a két nő dialógusának lehetőségeit hordozzák. Mint veszett kutya ugraszkodik többször is az egyenes tartású, gerinces, büszke, emelt fővel majdhogynem rendőrként járőröző, rideg, vaskalapos, felkiáltójelként morálról, Istenről, monetáris és jogi, megkérdőjelezhetetlen szentenciaként elhangzó kalkulációkról, jobbkeze mutatóujját többször is figyelmeztetően felemelő, Istenre hivatkozó, észt osztó anyósnak a vergődő, állandóan izgő-mozgó, a bálon táncoló, máskor nászágyban szeretkező, végül hajléktalanként a földön fetrengő, négykézlábú elesettségéből többször is fokozatosan, még nagyobb erőre szert téve, talpraálló meny, de mindhiába, csak saját vesztére. Az anyós a jelenlétével, a meny viszont szerteágazó mozgásával uralja a teret, köztük pedig Madách, mint kísértet, hol egyik, hol másik irányából építkezve reagál. Amikor pedig az újra- és újra nekifeszülések már a csúcsára hágnak: a meny az őrültekházába kerül. De az anyós is megtörni látszik: kérdések gyötrik, vajon lehetett-e volna másként, miért éppen őt bünteti tragédiákkal az Isten, stb.
A két nő végletes összeütközésében majdhogynem a jó és a rossz, az ördög és az angyal, a magasság és a mélység, az élet és a halál harcát látnánk, a poklot és a mennyországot, miközben köztük maga a tehetetlen, visszahúzódó, tétlen Madách is elvész. Lám, hogy képes két nő, egymás ellenében, a férfiért harcolva, egy férfit tönkretenni! Ami marad, az a Tragédia, illetve egy szép szerelem fájdalmas emléke, Éva (a felesége, Fráter Erzsébet), a Tragédiában.
Örök és ma is aktuális téma: két nő egy háztartásban - főleg ha az anyós és a meny kerül egy fedél alá, hosszú távon nem vezet valami túl jóra! Kétségtelen, hogy az első szerelmüket túlélt kamaszokat, a házasság előtt álló párokat is keményen foglalkoztatja. És nem csak őket. Hogyan lehet együttélni anyósnak és menynek egy fedél alatt? S ha még Madách introvertáltságát, írásba való menekülését is hozzátesszük, akkor kész a tragédia. Viszont ha ez nem lenne, paradox módon akkor maga a jócskán önéletrajzi ihletettségű Tragédia sem íródhatott volna meg. Minket, nézőket, azonban itt és most az anyós és meny közti harc köt le, feloldozás márpedig nincs. Röpke kis szerelem, boldogság, aztán a szinte véget nem érő, halálos összecsapás, és az elkerülhetetlen bukás. Aki maximálisan él meg mindent, az hamar elég, hamar kiég. De érdemes-e másként élni? Az életet nem a maga teljességében élni meg?
Előbb-utóbb mindenki bekerül egy olyan családi konstrukcióba, mely konfliktusokkal teli. Családtagokat megváltoztatni? Karakterünk meghatározta sorsunk rabjai vagyunk, s egész életünkben a csak egyre feszülő kilátástalanságok felerősödő sorozata a beteljesületlenség felé sodorja szerencsétlenre alakuló vergődésünket. Szerelem? Boldogság? Házasélet? Család? Gyerekek? Börtön? Betegségek? Bolondokháza?
Kamaradrámából eljutunk az önéletrajzi ihletésű, két monodrámát zseniálisan összeboronáló történelmi drámától, a melodrámát elkerülve, Grotowski szegény/rituális színházi kísérletéig. Szerintem érdemes volt ezt is kipróbálni. Aki mer, az nyer. Kevés színházigazgatóról lehet ma ezt Magyarországon elmondani, akik a népszórakoztató nézőszámok, fenntartói könyvelőket kielégítő jegyeladások rabságában élnek, és nem minden esetben üt fel fejük búbjában az ambíció egy-egy, akár kísérleti jellegű színházművészeti alkotás irányát. Másként teátrális szempontból szerintem nem is lenne érdemes... És akkor így már elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor ez a két színésznő, anya és lánya, Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina, akik már régóta alkotnak párost a színpadokon, kinövik-túlnövik az egyéni előadóestek szintjét, amiket évek óta magas színvonalon műveltek. Csodás találkozás volt ez Györfi Csaba koreográfus-rendezővel, aki – nem mellesleg – a két nő között a néma Madáchot is eljátssza ebben az előadásban, aki a mozgásművészetén keresztül fejezi ki a konfliktuális szituációkat, erőviszonyok változását, emberi reakciók kimeneteleit nem csak saját játékában, hanem a másik két nő esetében is, amiket a Boros Csaba komponálta zenei effektusok is jócskán dramatizálnak a zongorabillentyűk haláltáncot felidéző kalapácsszerű leütéseivel, sámándobbal poentírozva.
Egy kifejezetten szép, kiegyensúlyozott, mértéktartó, lebilincselő, felkavaró előadással van itt dolgunk: megfontoltan építkeznek és fokozatosan adagolják a tragédiát; mindkét fél - anyós és meny - igazát, nézőpontját bemutató előadást láthatunk. Külön dicséret a betűvétés nélküli előadásért: én mindig külön kalapom emelem azok előtt, akik túl a nyugdíjkorhatáron is aktívan élnek (Kilyén Ilka 69 éves), és nem is akármilyen színvonalon.
Percre pontos kezdés, telt ház, 200 néző, részükről 70 perc moccanatlan síri csend, figyelem és fegyelem, egy betűvétés sem a színészek részéről, majd 5 perc, szűnni nem akaró vastaps. Virágcsokrok.
Végre egy színházi előadás, mely teljesen felkavart, tetszett, izgalomba hozott, és még a könnyeim is kiszedte! Régóta nem történt velem ilyesmi...
Egy szó mint száz, minden elismerésem ennek az előadásnak, rég nem láttam ilyen jó előadást, ami ennyire hasson rám, felkavarjon, kiszedje a könnyeim, és tetszedjen is! Nem mellesleg az előadás színvonala, de akár újszerűnek is mondható kísérleti jellege, dramaturgiája, színházművészeti formanyelve, egyszerű képi világa, de akár témája is: megérdemli a magyar színikritikusok figyelmét és elismerését. Az enyémet már kivívta, és tiszta szívből szurkolok ennek az előadásnak. Le a kalappal! Köszönöm, csak így tovább!
Nem csoda, hogy ezzel az előadással már több erdélyi, kis- és nagyvárosban egyaránt kivívták a nézők érdeklődését, tetszését és elismerését: Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy, Beszterce, Szováta, Marosvécs, stb...
Ennek az előadásnak a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján van a helye, hogy minél több színikritikus is megtekinthesse, és akár a magyar színikritikusok díjának első 3 jelöltje közé is bejuthasson, ha más nem, akkor egy különdíjra való jelölés formájában... Ha mégis tévednék, bottal verjenek meg engem!
