Összes oldalmegjelenítés

2011. november 1., kedd

Halottak napján – Világítunk

Halottak napján

November 2-ika

Ezt a napot a halottak emlékének szentelte az Egyház. Tudod-e, Enrico, hogy milyen halottakról kellene megemlékeznetek nektek, fiúknak, ezen a napon? Azokról, akik értetek, fiúkért, a gyermekeikért haltak meg. Hányan haltak meg és halnak meg most is szakadatlanul! Jut-e eszedbe, hogy hány apa nyűtte el életét a munkában és hány anya szállt idő előtt a sírjába, elsorvadva a sok nélkülözéstől, amire azért kárhoztatták önmagukat, hogy fölnevelhessék a gyermekeiket!?... Gondolsz-e arra, hogy hány apa szúrta szíven magát kétségbeesésében, mikor nyomorogni látta a gyermekeit, - és hány anya ölte magát vízbe és halt meg vagy őrült meg fájdalmában, mikor gyermekét elvesztette?

Ezekre a halottakra gondolj, Enrico, a mai napon. Gondolj a sok tanítónőre, akik ifjan haltak meg, elsorvadva a tanítás nehéz munkájában: - meghaltak azokért a gyermekekért, akiket annyira szerettek, hogy még az életük árán sem hagyták el őket; jussanak eszedbe az orvosok, akik ragályos betegségekben pusztulnak el, amelyekkel azért dacoltak hősiesen, hogy megmenthessék, meggyógyíthassák a beteg gyermekeket; emlékezzél meg mindazokról a névtelen hősökről, akik hajótörésekben, tűzvészeknél, éhínségben, vagy más életveszedelmek alkalmából a döntő pillanatban a gyermekeknek engedték át az utolsó falat kenyeret, az utolsó szál deszkát, az utolsó kötelet és boldog önfeláldozással haltak meg azzal a gondolattal, hogy megmentették egy ártatlan gyermek életét.

Sokan vannak ezek a halottak, Enrico; minden temetőben, száz és száz ilyen szent halott pihen, akik - ha csak egy percre fölkelhetnének is sírjukból - megmondhatnák annak a gyermeknek a nevét, akiért föláldozták fiatalkor örömeit, az aggkor békéjét, az élet minden örömét és boldogságát; húsz éves anyák, virágjukban álló férjek, nyolcvan esztendős aggastyánok és élni kezdő ifjak, - a gyermekek névtelen és hős vértanúi - akik mind oly nagy és nemes lelkek, hogy a kerek föld sem terem annyi virágot, amennyit megérdemelnének, hogy a sírjukat fölékesítsük vele!... Igy szeret benneteket mindenki, gyermekek! - Gondolj hát hálás szívvel ezekre a halottakra a mai napon, hogy jobb és gyöngédebb lehess mindazokhoz, akik szeretnek és fáradnak érted, - kedves és szerencsés fiam, akinek még senkit se kell megsiratnod Halottak napján!

Édesanyád

(Részlet Edmondo de Amicis Szív c. könyvéből. Zigány Árpád fordítása)

Világítunk

Ebéd után a kicsi székre telepszem a fűtő mellé cigarettázni. Otthonos, meleg sarok, itt simítgattam a kapcám gyermekkoromban. Ezen szokott üldögélni megboldogult apai nagyapám is, szivarozás közben a lába elé sercintgetve, amitől anyám mindig felmérgelődött. Ha térdemre hajtom a fejem: a ház földjének agyagillatát érzem. A füstfellegecskékben nagyapám arcát látom, szakállának a szúrását érzem a homlokomon. Fehér virág a szakálla. Apó nevezte így, mondván, hogy halála előtt az ember kivirágzik. Nevettünk rajta. Nem ismertük a félelmet, mivel bátorságot sem kívánt semmi tőlünk az enyészet színe előtt. A puszta lét örömével dögönyöztük a hátát, tetszett nekünk, hogy mint a hordó, melynek tartalmát elitták az évek, konganak a bordái.
Most, hogy a kicsi székkel együtt reá emlékezem, sajogást érzek. A hiányával van jelen közöttünk. Sőt, észrevehetőbb és hangosabb, mint életében volt; azzal, hogy elment, rólunk is kimondott valamit. Ítéletét annyiszor ismétli meg, ahányszor eszünkbe jut, és diadalmasan mindannyiszor távol marad, mintegy büntetésül, amiért valamikor oly közel merészkedtünk hozzá, és belehallgatóztunk a csontjaiba.
– Tudod-e, milyen nap van ma? – kérdezi anyám.
– Szombat.
Mosolya jelzi, hogy azt ő is tudja, a szombati napot.
– Meg kellene emlékezzünk azokról, akik meghaltak.
Másfelé irányult hát a kérdése. Valami felé, amit begyepesedett régi szokásaink között én már nem tartok számon, és amit anyám, talán hogy az én közönyömet is pótolja, kétszeresen emlékezetébe vésett. A szeme járásán látom, hogy kerülget engem a gondolataival. Szakadékok között az ösvényt keresi, amely hozzám vezet. Tiszteli a világfelfogásomat, bár Isten, örökélet és feltámadás dolgában nem ért egyet a tagadásommal. (Így szólt egyszer: „Majd ha szükséged lesz rá, te is visszatérsz a te istenedhez, akit elhagytál, és aki nem hagyott el téged.”) Nem ért egyet velem, de megért engem, bár nem tudom, hogy ennek a megértésnek mi az ára. Bátortalan félmondatai, melyeket egy-egy szelíd vita alkalmával felém irányított, azt jelezték, hogy világfelfogásomat nem javamra, hanem a kor rovására írja. A ház- és kertadó mellett amolyan szellemi adónak tekinti; szerződésbeli kötelezettségnek. (J. bátyám ezt így fogalmazta meg: aki materialista, annak ugyebár több a fizetése? Az általa ismert mesterségek mellé új mesterséget sorol: a hagyományostól elütő gondolkodást, azt a bizonyos hivatalbélit.) Anyám most úgy akar pártjára állítani, hogy megőrizze köztünk a gondolkodásbeli távolságot. Mint mindig: óvni akar attól, hogy valamiképpen megbántsam őt, ezért oda irányítja szavát, ahol közös a ragaszkodásunk múló és elmúlhatatlan dolgokhoz.
– Tudod-e, hol van a nagyapád sírja?
Mondom, hogy a temető északi felében a rokonok fertályán, de a sok egyforma hant között bizonyosan eltévednék. Nem voltam ott apó temetésén. Enyeden, a Bethlen kollégiumban ért a halálhíre. Később, amikor az iskola útnak eresztett, pontosabban: amikor a mozgalmi élet hívására otthagytuk az iskolát, a diákélettel együtt a múltunkat is elfelejtettük. A jövő tartotta fogva minden gondolatunkat. Amely azóta ugyancsak múlttá öregedett apó emlékével együtt.
– Ennyire megfeledkeztél volna nagyapádról?
Semmi vád a hangsúlyában. Pusztán csak az a figyelmeztetés, hogy aki menet közben, mint fölösleges terhet, eldobálja a halottait: a rossz lelkiismeret terhét cipeli tovább, hacsak nem oly erős ez a lelkiismeret, hogy mindent kibírjon.
– Mivel engesztelhetném meg? – kérdem bűntudattal.
– Világítás napja van.
Kipattant hát anyám kívánsága.
Boldog, hogy nem ellenkezem. Vagy inkább azért, hogy kibékít apó emlékével. Ő az örök oldó- és kötőanyag. Amikor ketten-hárman, testvérek összebakalódtunk, gyöngéden széjjelválasztott bennünket, kiszedegette körmünket a másik szeme alól. Azzal, hogy széjjelválasztott, mindig újra összehozott mindahányunkat. Nemcsak a fiait: az egész nagy rokonságot, ezer irányba nyúlánkozó vágyaival, föl-föllobbanó konfliktusaival. Mintha szövőszékben ülne: ahol szál szakad, menten bogoz a bogos ujjaival.
Estefelé, hogy apám is hazakerül a műhelyből, és leszappanozza magáról az olajat, szénport, elindulunk mindahányan a temető felé. Anyám karján egy csokor fehér őszirózsa, öcsém hóna alatt egy csomag fehér gyertya. Hangos és derűs a beszélgetésünk, mintha lakodalomba mennénk. Tömegek hullámzanak a román és magyar temető felé. Két kicsi város ég most a falu két dombján. Kamaszok viháncolnak, lányok kuncognak a sötétben. Gyerekek farsangi maszknak kiképzett sárga tököt szorongatnak a hónuk alatt; abba majd égő gyertyát helyeznek, és halálosdit játszanak, ijesztgetik az öregasszonyokat.
– Nem tudják, mivel játszanak – mondja mellettem egy öreg paraszt a fejét csóválva.
– Vajon mi tudjuk-e? – kérdem.
– Nem játék ez uram! – tiltakozik. – Hanem tulajdonképpen: megemlékezés. Azokra, akiktől a szemölcseinket örököltük. Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s már kettébe is vágtad őket.
Néz rám, hogy van-e kedvem vele vitába szállani. Csak formai ellenvetéseim lehetnének; az emberi értékek folytonosságában egyetértünk. Mi több: annak eredményeképpen kerültünk ide a Semmi és a Volt kertjébe, a nemlét korhadt jelei közé, ahol ezerszeres ragaszkodással állapítjuk meg újra, hogy élünk s emlékezünk.
Otthonos, meleg fényben úszik a temető. Az ég borús, havat ígér. A föld még nem fagyott le; az ásóval, kiskapával megbolygatott hantok sötéten csillognak, a föld friss szaga elkeveredik az őszirózsa s a gyertyák illatával. Ahogy nézem: itt egyelőre mindenki dolgozik. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan káposztát, palántát – most gyertyasorokat ültetnek. Némelyek térden állva, puszta marokkal morzsolják, egyengetik a földet; a jeltelenség minden irányába szerteguruló göröngyöket kényszerítik vissza két-három négyzetméternyi területre. Egy-egy megrendült mozdulat mintha élő arcot simítana el, de ez inkább a lét emlékezése; a szó makacsul a jelenhez tapad. „Maholnap lefagy az idő, nem fejeztük be a vetést.”
Akik befejezték a munkát, meggyújtották a gyertyákat, leülnek a földre. A férfiak cigarettáznak. Nevetnek is, ha úgy fordul a beszéd.
Könnyű neszt hallok a hátam mögül. Két tenyér fogja le a szemem. A vállamra kulcsolódó karokat fogom, próbálom kitalálni, ki vette el előlem a gyertyavilágot. Asszony lehet vagy lány, bár a szemem érzi: tenyere érdes, kemény és szőlőillatú. Az ujjak tövében bütykök, a csukló rövid és erős, akár egy kovácsinasé. Kapa-sarló nevelte kéz, s hogy gazdája fölnevet, a dallamos alt hangjáról már tudom: Ágnes üdvözöl engem, T. F. unokaöcsém ifjú felesége.
Összeölelkezünk, megcsókoljuk egymást. Az unokaöcsém, mint egy csokor piros virágot, máris nyújtja felém a borosüveget. Ragaszkodik hozzá, hogy a szénafű völgyének savanykás borát én kóstoljam meg elsőnek.
– Hát akkor egészségünkre! – mondom.
– Isten nyugtassa meg őket! – néz körül öcsém a sírhantok fölött.
A liter bor, akár egy tábortűz, maga köré gyűjti a didergő rokonságot. Ruházatra és foglalkozásra nézve eléggé vegyes társaság vagyunk. Ahogy nézem: van itt termelőszövetkezeti tag és könyvelő, cipész, kárpitos (aki Marosvásárhelyről jött haza világítani), szőlőmunkás, tehenész, gyalogmunkás, varrónő, éjjeliőr, traktorista, harangozó, asztalos, leszerelt főhadnagy és tanítónő is, kettő. A tanítónők nem helybéliek, nem gyújtottak gyertyát. Azt mondják: eljöttek egy kicsit szórakozni.
Derűs és komoly szavak röpködnek, s elégedettek vagyunk, hogy a szétszórtság hónapjai után újra látjuk egymást. A gyerekek fel és alá nyargalnak a farsangi maszkokkal. Egyiknek tüzet fogott a nadrágja. Ijedtében futásnak ered, de utána kiáltanak, hogy azzal nem segít magán, attól csak nagyobb szelet kap, hanem inkább verje magát a földhöz. Amikor aztán az anyja markába kerül, duplán kapja meg a porcióját, mivel a verésnek fele büntetés, a másik fele tűzoltó munka, nehogy a nadrágja egészen leégjen.
A világítás ténye újra szóba kerül. Hogy mire való tulajdonképpen. Sokféle vélekedés hangzik el. M. néném, aki a szombatosok vallását gyakorolja már negyven esztendeje, és nem eszik disznóhúst, a bibliát idézi: „Hitben élünk, nem látásban! Hiszünk a feltámadásban s a viszontlátásban.”
– Ámen! – bólint rá tréfásan a tehenész, mivel M. néném közbeszólása úgy hangzott el, akár egy tüsszentés.
A tehenész Lucretius tanítását vallja, olyanféleképpen, hogy ami az emberrel megesik, az a természet műve. Az élet önmaga legfelsőbb hatalma s egyben áldozata is. Ezért a feltámadásra meg a viszontlátásra nézve – olyan hatalom híján, amely ezt véghezvihetné – nagyon soványak a kilátásaink.
M. néném mégis erősíti, hogy a világítás közelebb viszen a feltámadáshoz. Akár az ógörögök, oly otthonosan mozog az istenei között. Apostolokat idéz, felhívja a figyelmünket az évre és napra, amikor megszólalnak az aranytrombiták. A cipész úgy véli, hogy az egész valójában erkölcsi magatartás, aminek szerinte semmi köze a reakcióhoz. Ahogy rám néz: látom, a megjegyzést nekem szánta, megnyugtatásul. A kárpitos az apjára emlékezik, aki azt mondotta neki: Jertek majd ki a síromhoz világítani, nem azért, hogy engem lássatok, vagy én lássak valamit, mivel a föld betömi a szemem, hanem hogy a saját arcotokra hulljon a gyertya világa. Ezt olyan szépen mondotta a kárpitos apja, hogy csak bólintani lehet rá. A leszerelt főhadnagy az iránt érdeklődik: vajon a világításon való részvételem miatt nem csapnak-e el az állásomból. A kerekes arra kér: magyarázzam meg, mi a kormányzat álláspontja azzal kapcsolatban, hogy itt összegyülekeztünk. Válaszként az éjjeliőr szenvedéllyel hangoztatja, hogy „ez így tisztességes”! Mi is meghalunk egyszer, és jólesik majd, ha meglátogatnak a maradékaink. Rongy ember, aki nem tiszteli az elődeit és a halottait. Nemcsak a sajátjait, a másokéit is. Ha egy városi gyászmenetben meg akarod tudni, kik a parasztok vagy paraszti származásúak: számold meg a levett kalapokat.
A szőlőpásztor azt fejtegeti: akik itt nyugosznak, helytálló emberek voltak. Viselték az életet, míg össze nem roskadtak. Egyes írók szerint a paraszt: gyalázatosan magának való, önző teremtés. A szőlőpásztor olyasmit is olvasott, hogy állatait jobban becsüli a gyerekeinél, meg hogy az anyjánál csak az apját gyűlöli jobban, mert az visszaüt az osztozkodásnál. Egy nagy francia állítólag azt is megfigyelte, hogy a friss halottat az ágyból a tekenőbe fektették, hogy a házbeliek maguk foglalják el a helyét. Lehetséges, hogy megtörtént ilyesmi. „De akik itt vannak: ma is példaképeink. Úgy is mondhatnám: tankönyvek.”
Szemükre csak az vethető, hogy túl sok jót tanultunk tőlük. Illik tudni, hogy a szegénységüknél csak az emberségük volt nagyobb.
Más szóval: akik itt nyugosznak: a naturalista parasztirodalom és a nyomor-romantika ellenképei. A szőlőpásztor hasonlatánál maradva: amit e tankönyvek lapjairól tanultam, ahhoz vajmi keveset adott humán-szakon a középiskola. Sőt józanítólag hatott rám. Ahogy az otthoni tanítások és jóra intések súlya alatt roskadozva, az emberség mámorában a városi iskola kőfolyosójára beszerénykedtem, ébresztőleg hatott rám a felismerés, hogy kopacfejű bugrisnak, keresztyén-baleknek tekintenek.
Elfogyott a bor. Öcsém zsebre vágja az üres üveget. Végüket repdesik a gyertyák; egy-egy fehér tócsa mindahány a fekete földön. A szél, mint valami hoppmester, aki végét veti az emlékezésnek, eloltogatja rendre a boldogtalan kicsi lángokat.
– Nohát így van ez – mondja apám hazakészülődve.
Pontosan nem tudom megállapítani, kivel vitatkozott magában, amikor hosszú hallgatás után megállapította, hogy így van ez. Talán azzal, aki azt mondja, hogy nincs így.
Didergő, kopott kabátban keresi anyám az ösvényt súlytalan mozdulatokkal. Ez a könnyedség, a kerti madaraknak ez az éber, álomban is őrködő elevensége, amely a legnagyobb emberség-ínségben sem nehezült lemondássá: ez az ő megtartó szabadsága. Térdéig érnek a sírok. Kezem nyújtom feléje, hogy átsegítsem jobbágyőseim fölött.
– Úgy-úgy! – kapaszkodik belém nevetve. – Menjünk együtt a sötétben, mert ha sor kerül ránk, úgyis egyedül halunk meg.
Így hangzik az ő felszólalása a világítási tanácskozáson.

(Részlet Sütő András Anyám könnyű álmot igér c. könyvéből.)

2 megjegyzés:

  1. Micsoda nekrofil párositás! Egy 1886-os olasz, meg egy 1970-es magyar naplóregény! Hát ilyet én'

    VálaszTörlés
  2. Czirják Árpád2011. november 11. 12:16

    Tetszik-nem tetszik, de e két remekmű továbbra is marad az irodalom-tankönyvekben!!!

    VálaszTörlés