Összes oldalmegjelenítés

2011. július 1., péntek

Tragédia, harmadik (az erdélyi magyar színház elmúlt 2 évtizedéhez): Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Kolozsvár

Székelyudvarhely

Maradjunk még egy picit Székelyföldön, de szép lassan azért induljunk el Nyugat fele,...

2ooo-től létezik Székelyudvarhelyen a Tomcsa Sándor Színház. Székelyudvarhely összlakossága 36.ooo, ennek 95 %-a, azaz 35.ooo, magyar. Nagyon korrektül (ó, bárcsak minden erdélyi magyar színház ilyen lenne, hah, de sajna a kulturális magaslatok csúcsos magaslatain ezt még mindig nem így látják...) a város fennhatósága alatt. Tomcsa Sándor, mint drámaíró, a város szülötte (persze Tamási Áron szülőfaluja, Farkaslaka innen alig egy kőhajításnyira, bár az ő nevét már a sepsiszentgyörgyiek gyorsan elorozták, s azt is már legalább fél évszázada bitorolják, ah...). Sajnos mindmáig egyetlen I. osztályú előadást sem hozott létre, ezért nyugisan nevezhetjük Szatmár, Nagyvárad, Gyergyószentmiklós és Csíkszereda mellett egy rém középszerű színháznak, amit egyelőre (még mindig) mindenképp jó lesz elkerülni, s azt a pénzt másra költeni. S hogy részrehajlóak ne legyünk, itt is meg kell említenünk, akárcsak Szatmár esetében, két I. osztályú színészi alakítást: 2oo3-ban Szalma Hajnalka egy orosz realista, egészen pontosan Anton Pavlovics Csehov Sirályának címszereplője. Ez egy egyszeri találkozás a színház és a rendező között. Az előadás persze színészileg nem is volt olyan nagyon árnyalt, rendezőileg pedig meglehetősen átgondolatlanra sikeredett. Jakab Orsolya pedig 2oo7-ben az Elektra címszereplője. De ezekre a kiváló alakításokra csak az UNITER figyel fel, a Színkritikusok Díja semmiképp sem. Jelenti ez azt, hogy színészi alakítások megítélésének tekintetében (is) szigorúbbak a magyar kritikusok.

Hogy mégis valamivel előrukkolhasson eme színház, létrehozta (nem Ráma-margarin és nem is Dáma, de) DráMa néven a Debreceni, Drámaírók és Színházak Kerekasztala, a DESZKA mását. Mint minden rendezvény, ez is külön honlapot tart fenn és nyomtatott fórumot is kiad, az adott héten naponta. De a valóság azt mutatja, hogy itt sem jött létre I. osztályú előadás. Sőt: az év legjobb új magyar (vagy román) drámájának előadása is hiányzik a felhozatalból!...

Marosvásárhely

Marosvásárhely összlakossága 149.ooo, ennek 46 %-a, azaz 69.ooo, magyar. Itt, tehát, a 1oo.ooo-nél is több lakossal és repülőtérrel is rendelkező megyeszékhelyen, ahol a magyarság 2o %-os részaránya minden erőfeszítés nélkül lezserül teljesül, a félévszázados múltján már régedes rég túljutott, Tompa Miklós (Tompa Gábor holt atyja, Tompa László transzilvanista, meg-megelevenedő költő fia) alapítójáról elnevezett magyar színház a románnal egy épületben, bérletrendszerben működik. Sajnos a kulturális minisztérium fennhatósága alatt. Sajnos, mert az összes, szám szerint 9 erdélyi magyar színház egytől-egyig mind-mind önkormányzati. (a kolozsvári európai) És ez a tény az illojális konkurencia árnyékának sötét zugát veti akaratlanul is rá. Nem beszélve arról a színházi műsorrácsra is gyakorolt politikai-karhatalmi (kommunista korcs) nyomásról, amit no persze, természetesen, most is, mint mindig, már Periklész is gyakorolt Athénban, sza’ hogy csökken ilymódon az esztétikai érték, és nem biztosított a liberté de l’expression művészi alapelve sem. A kiábrándult-kiebrudalt művészek sikeresebben külföldre távoznak, és/vagy sikertelenebbül független színházakban próbálkoznak.

Az art-dirik igencsak gyakori váltogatása miatt az elmúlt két évtizedben igencsak hullámzó itt a művészi színvonal, ezért hát meglehetősen szaggatott a színház amúgy néha értékorientáltnak mutatkozó teljesítménye. Tudjuk: a tengeri hajók kapitányainak is nagy gondot okoz a viharok hullámzásai által igencsak megtépászott hajóroncs, de a legénység fizikai-lelki összepofozása is... Dehát mit vagy úgy oda? – A részeges emberek is a borosflaskóba fogódzkodnak, gajdolva szédelegnek dűlingélve emerre, no meg amarra es, majd a földön fetrengve undorodottan okádnak... Csak az nyer, aki mer. Marosvásárhelyt a csökkent művészi kockázatvállalás jellemzi. Amúgy egy morálisan lezüllött, széthullott, afféle bulvárszínházzal van dolgunk.

A színházigazgatók, művészeti vezetők közötti acsarkodások sűrűségének rekordját az elmúlt két évtized alatt a maga hat cserjéével, á, dehogyis: cseréével amúgyis Marosvásárhely vezeti, ezért hát már nem is csoda, ha közülük ma többen súlyosan szívbetegek, középszerű rendezők, színin oktató doktorok, és a nyugdíjkorhatárhoz rohamosan közelgő helyi notabilitások: nem kincs, de Kincses Elemér volt kolozsvári színész, valamint próza-, ill. drámaíró, nem kovácsolt, de Kovács András Ferenc, a helyi Látót főszerkesztő, immár Kossuth-díjassá avanzsáltattatott költő, dr. nem béres, de Béres András filozófus, hajdani oktatásügyi államtitkár, kár, kár, ár, ár, á, á, dr. Kovács Levente, nem kár, de Kárp György színész, dr. ne kövesd, de Kövesdy István...

A már többször is elpártolt nézőt pedig nagyon nehéz újra meg újra visszaszerezni, újabb (nézői) generáció kinevelése meg sok időbe telik, főleg egy olyan mezőségi, világvégi székely parasztvárosban, ahol a középiskolai tantervekben még a választható tantárgyak között sem szerepel a színház művészete... Sőt: még a félévszázados múlttal rendelkező Művészeti Középiskoláját is egy tollvonással szeretnék egyesek megszüntetni... Zűrös ügy, melynek még ma sincs vége! – Mindezek után hát már ne is csodálkozzunk azon, ha ilyesféléket hallunk az életük derekát taposó vezető értelmiségiek ajkáról elhangzani: „Színházba? Én oda nem megyek. Kiadom a pénzt a rossz előadásokra? Én azt nem teszem. Akad nekem jobb dolgom is.” Vagy frissen érettségizett fiataloktól: „Látod? Ez a színház. Még nem voltam benn, ezért hát fogalmam sincs, hogy hogy néz ki belülről. De állítólag sok jót úgysem látni ott...” Ennek ellenére, vagy inkább: mindezeken túlmenően, ahogy jobban tetszik, itt is érvényes a jól bevált recept: román képszínházban gondolkodó-, ill. Budapestről hívott I. osztályú vendégrendezők.

A kilencvenes évek első felében érkezik Kolozsvárról egy román színházigazgató, aki korábban egy német expresszionista, egészen pontosan Peter Weiss Marat/Sade c. drámáját saját társulatánál világhírű szinten rendezte meg, s aki majd egyébként Budapesten, az akkor még csak a Hevesi Sándor-téren lévő (nem eredeti) Nemzeti Színházban egy orosz realista, név szerint az Anton Pavlovics Csehov Cseresznyéskertjét (eredeti címe Meggyeskert lenne...) rendezi meg. A neve: Victor Ioan Frunză. Állandó munkatársa, jelmez-díszlettervező felesége, Adriana Grand, kiváló színésze az Balázs Attila. Látásmódjukra a meglehetősen plasztikus, erős és igen szuggesztív színpadi világ jellemző. Három előadást sikerül Marosvásárhelyen létrehozniuk, utána viszont sor kerül elűzetésükre is. Síppal, dobbal, nádi hegedővel. Néhány év, s Temesváron kapnak átmeneti menedéket. Mint fent, előző fejezetünkben láthattuk, ott is csak ideiglenesen... No de most Marosvásárhely... 1992-ben egy román avantgardista, egészen pontosan az Lucian (nem balga, de) Blaga Gyermekkeresztesek hadjárata nyitja e sort, ezt 1993-ban egy természetesen XX. századi amerikai szerző, név szerint az Paul Foster Tom Paine c. filozófiai mozaikja követi, hogy a sort 1994-ben egy antik római prózaíró, egészen pontosan az Publius Petronius Satyricon c. átirata zárja.

Ebből a kiváló csapatból vándorol ki 1993-ban, most is, mint mindig, no persze, természetesen, a nyugati anyaországba, a Kovács Levente rendezésében sajnos csak tervezett, végül pedig mégiscsak elmaradt német expresszionista, név szerint az Frank Wedekind Lulu c. szörnytragédiájának címszereplő-várományosa, az Póka Csilla. E darab dramaturgiai munkálatait még ma is igen szívesen elvállanám, hisz azóta már van egy 1998-as új fordítás is, méghozzá Forgách Andrástól. Sajnos a marosvásárhelyi színház magyar tagozata, művészeti vezetők ide, művészeti vezetők oda, de mindmáig adósunk maradt e színrevitellel. Nem túl valószínű, hogy ez a jelenleg középszerűségre beállított, minőségét tekintve igencsak hullámzó színvonalú színház igényt tartana akár a közeljövőben is szerény személyem dramaturgiai munkálataira egy esetleges Lulu-ra nézvést...

1999-ben Budapestről meghívásra érkezik egy I. osztályú vendégrendező, aki egy XVIII. századi olasz komédiát, egészen pontosan (nem kár, de) Carlo (ne gondold: nem gondola, de) Goldoni A chioggiai csetepatéját viszi színre, s itt a Színikritikusok Díja külön kiemeli Tompa Klára (nem tévesztendő össze Tompa Gábor lányával!) I. osztályú színészi alakítását. A rendezőnő neve tehát: Novák Eszter.

Azt írja Lajos Sándor, a Színház kritikusa, Fuss, kiálts, szeress! c. írásában, hogy az izmos, életerős előadás időnkénti aránytalanságai és esetlenségei ellenére is intenzív kisugárzású játékot eredményezett, zamatos életképet: a játékot a túláradó emberi érzelmek szervezték. A színész egyszerűen hagyta kiülni az arcára az érzelmet, s mindazonáltal egyszersmind érzékennyé is vált az ambivalens, ellentétes érzelmeket összevillantó különös játékmódra is.

Az I. osztályú előadást a Duna TV is rögzíti és közvetíti, a felvétel sajnos a színház hivatalos honlapján mindmáig hozzáférhetetlen, akárcsak a 2ooo-ben, egy, Bukarestből már korábban, meghívásra érkező, képszínházban gondolkodó román vendégrendezőnő, név szerint az Anca Bradu (vezetékneve magyarul szó szerint fenyőt jelent) német expresszionista, egészen pontosan az (na végre!) Frank Wedekind I. osztályú A tavasz ébredése (hát mégsem a Lulu? – Pfhúúú!) -rendezése. A rendezőnő majd Veszprémbe kap meghívást.

2oo2-ben, no lám, Barabás Olga rendezésében egy angol barokk regény, egészen pontosan Daniel Defoe Példás történet címen játszott Moll Flanders örömei és viszontagságai-átirata kerül színre mint független előadás a bábszínház magyar tagozatán, s ez a, ma már (nemcsak) magyar színiegyetemek hallgatói által (is) elemzett, s a színház hivatalos honlapján mindmáig sajnos nem elérhető, Román TV által is rögzített és közvetített I. osztályú előadás, kiváló lehetőséget biztosított Katona László, ill. Bob Fülöp Erzsébet színészi alakításainak, de dob-dob-Dobre-Kóthay Judit jelmez-, ill. Feketics Erika díszlettervezőnek is. Ezt követte 2oo3-ban, a sepsiszentgyörgyiekkel közösen, de szintén független színházi keretek között létrehozott Partok, szirtek, hullámok, s ez az I. osztályú előadás sajnos már csak Nagy Alfréd (2oo9-ben Communitas-ösztöndíjban részesül) színészi kvalitásai csillogtatásának nyújtott igen szép kibontakoztatási lehetőséget.

A függetlenek válságos időszakot élnek, mivel meghatározó alkotóinak egy része folyamatosan csak önmaga ismétlésére képes, másik része pedig sikertelenül próbál új utat, új nyelvet találni. De hisz azok a darabok életképesek, melyeket más aligha játszhat el. A jó előadás az, amelyik csinál velem valamit. Felkavar, megráz, meglep, felvillanyoz.

Az ezen előadásokat létrehozó kiváló csikócsapatból meg egy egész hadseregnyi, mind a Székelyföldről származó, és a marosvásárhelyi színin végzett fiatal színész távozott 2oo2-ben el. Kézdi Imola csak Kolozsvárra, de Novák Eszter meghívására Budapestre a Honvéd Színházhoz, ahhoz a Honvéd Színházhoz tehát, mely 2oo3-ban Rusznyák Gábor rendezésében (a korábban már Marosvásárhelyen is megismert színészekkel) egy angol reneszánsz komédia, egészen pontosan Bozgorok címen játszott William Shakespeare Ahogy tetszik-átiratával elnyerte a Színikritikusok legjobb független előadásának járó Díját: Kátai István (aki közben művészeti vezetővé avanzsált itt elő, ő tehát magával viszi a frissen végzős Gecse Noémit), Fazakas Júlia, Bocskor nem süllő-süldő, de Salló Lóránt, nem domonkos, de Domokos László, nem győri, de Győry András, Simon Andrea, továbbá: a ma Egerben tevékenykedő, korábban már említett filozófus-oktatási államtitkár-minisztériumi színházigazgató-fi, a hajdani matematikus Béres-Günther Attila (és ő magával viszi a frissen végzett Ari-Nagy Barbarát, hogy saját, budapesti színházrendezői képesítésének megszerzése után állandó dramaturgi munkatársaként foglalkoztathassa), Viola Gábor, Győrffy András, Kovács Ágnes Anna 2oo8-ban öngyilkos lesz, Király Kinga Júlia dramaturg kétlakisága pedig, öccse kezdő színházrendezői szárnypróbálgatásainak istápolása miatt is, mindmáig jellemző: ő előbb Örkény István drámaírói- (elsőként, mint nő és mint határon túli), majd Communitas-, végül pedig Benedek Elek mesejáték-írói alkotói ösztöndíjakban részesül, s miközben otthonmaradt rendező-öccse útját istápolgatja, lám még prózaíróként is bontogatni kezdi szárnyait... Nem restelli őket Budapestre követni Katona László sem, aki 2oo9-ben abban a Tasnádi István-rendezte Fédra Fitnessben szerepel, mely elnyeri a Szinikritikusok legjobb független előadás-Díját. A csapat nem kallódik el, hisz több új magyar filmben sokszor együtt vállalnak szerepet, Katona László előszeretettel inkább rövidfilmekben, nem beszélve arról, hogy kiváló előadásaikkal évente igyekeznek Marosvásárhelyen is jelen lenni.

2oo3-ban egy elfranciásodott, de még képszínházban gondolkodó román rendező, Alexandru Colpacci (nem fordítandó Kalapács Sándorra!) egy XVIII. századi francia, rokokó komédiát, egészen pontosan a Két nő közt címen játszott Marivaux Hamis követők-átiratát viszi színre, és az előadás művészi sikeréhez kiemelkedően hozzájárul (nem kuruc, de) Labancz Klára jelmeztervezői, de Tompa Klára, ill. Szélyes Ferenc I. osztályú színészi alakítása is.

2oo4-ben szintén egy budapesti, I. osztályú vendégrendező egyszeri meghívásának tesz eleget egy XX. századi magyar, név szerint az Füst Milán Boldogtalanok c. naturalista drámájának I. osztályú színrevitelével, Bodó Viktor. (s itt ismét felbukkan Király Kinga Júlia dramaturg neve) Ez az előadás, melynek amúgy sokkal inkább, úgy általában Boldogtalanság lehetne a címe, némileg egyenetlen, problematikus, de eredeti, izgalmas, provokatív, fájdalmasan zaklatott, költőien szép, Tompa Klára, (rajzol? – gajdol? – zajong? – ó, dehogyis, csak:) Zajzon Zsolt, (sebbe bestén elestél? – Ó, abba nem, csak:) Sebestyén Aba, ill. (nem) Bob (szánkó, de) Fülöp Erzsébet I. osztályú színészi alakításainak biztosít meglehetősen igen jó kibontakozási teret.

Tarján (nem taligán) Tamás, a Színház kritikusa szerint a világteremtés, a boldogtalanság világának felgerjesztése dinamikus és hatásos, de hiányos és korlátozott eszközökkel sikerült. Az előadásban csak részben van meg az az arzenál, amely egy preabszurd naturalista színjáték posztabszurd és újérzékeny eljátszásához szükséges, mely előadás egyébként amúgyis pang a nagyszínházi, ill. a kamaraszínházi interpretálás között. A ládaborogató, talicskataszigáló, légtérbeüvöltő, nyüzsgésének, erőszakosságának, kavargásának legjobb helyein mégis a csend esztétikájából, a némulatból építkező előadás kontúrrral rendelkezik ugyan, de az ember és a harmadik évezred boldogtalansága egyszerűen hiányzik belőle.

2oo5-ben Bodolai Balázs az Anton Pavlovics Csehov Három nővérének folytatásának is tekintett Janusz Glowacki A negyedik nővérében nyújtott UNITER-jelölése után Kolozsvárra, Zajzon Zsolt (nem drabális és nem darabos, nem brabanti és nem garabonciás, de Darabont Mikolddal együtt) pedig Pécsre kerül. Pécsre, ahol épp 2oo8 októberében Molière A képzelt beteg Színikritikusok legjobb előadás-Díjában részesült produkciójában játsznak, többek között a szintén díjban részesült Herczeg Adrienn mellett, majd 2oo9-ben a Mohácsi János-rendezte Arthur Miller The Crucible c. drámájának Istenítélet c. fordításában (a cím szó szerint Az olvasztótégely lenne!...), mely szintén elnyeri a Színikritikusok legjobb előadás-Díját. Hajh, kérem, bizony-bizony: ha egy UNITER-jelölés után (évi 3 alkotó kaphat ilyesfélét) betoppansz a színházigazgatódhoz, hogy fizetésemelést kérj, azki meg egyenesen szemberöhög... Minimálbérből albérletet... De hisz tudjuk, nem újkeletű a dolog: egyesek a minőségi színházi előadások létrehozása helyett mindenekelőtt azon vagynak, hogy az édes habostortából minél nagyobb szeletet kaparinthassanak meg maguknak, mert nagy a család, nehéz az élet... Osztán a fiatalok meg dolgozzanak csak: hisz azért fiatalok és erősek! – Szenvedni tökkelütötteknek? – Ah...

Mindezek után világos tehát, hogy feltételezett tételünk miként igazolja vissza maga a tagadhatatlan valóság tényszerű, igencsak makacsnak mutatkozó fakticitása: azt ugyanis, miszerint a Székelyföld nyújtja a legjobb színész-jelölteket, akik a marosvásárhelyi színin végezve a partiumi-bánsági, vagy székelyföldi periféria-színházakban való helyzetbehozatásuk után I. osztályú színészi teljesítményt nyújtva majd elkerülnek nyugatabbi tájakra, sokan az nagy, immár oly igen nagyon méltón és méltán európai Kolozsvár oly igen könnyed átszökellésével az anyaországba, lehetőleg annak is a fővárosába. Mint ahogy az is igaz, hogy Tompa Gábor csakis egy-egy Színikritikus Díj-, vagy UNITER-jelölés után képes csak horogra csalni az óvatos elővigyázatosságával kiszemelt ínyencfalatjainak legzamatosabbnak tűnő szem-szájnak ingerét.

2oo7-ben Marosvásárhelyen ismét Alexandru Colpacci az a rendező, aki first class produkció létrehozásán fáradozik, ezúttal viszont egy lengyel szürrealista, egészen pontosan az Witold Gombrowicz Yvonne, a burgundi hercegnőjét viszi színre, Nagy Dorottya címszereplésében, de ezúttal Dobre-Kóthay Judit I. osztályú jelmeztervezői, ill. nem farkas, de mégis Farkas Ibolya azonos szintű színészi hozzájárulásával egyetemben.

S bár jómagam az Yvonne... dramaturgiai munkálatait igen szívesen elvállaltam volna, mégsem bánom, hisz Alexandru Colpacci dramaturg nélkül is teljesen más elképzelések szerint vitte azt színre, mint amit az szerény adaptációm lehetővé tenne, s ráadásul kiváló színvonalon, amiért mégsem haragudhatok. Osztán meg ez egy klasszikus darab, ami azt jelenti, hogy jövőre is aktuális lesz, marad, bármikor elővehető...

Kitűnik tehát mindebből, hogy Marosvásárhely a jó színészeit nem képes annyira értékelni, hogy saját magánál tarthassa őket. Úgy látszik, viszont, hogy a középszerűség fenntartása erősebb nyomást tud itt gyakorolni, hisz a több hullámban történő kivándorlások sorát látszólag meg sem sínyli. Hogy miért? – Talán mert a Székelyföld, eddigiek szerint legalábbis, úgy látszik, hogy egy valóságos kincsbánya: a tehetségek utánpótlásának terén, a helyi színi fáradságos munkájának köszönhetően, egyelőre úgy tűnik, hogy nincs különösebb gond. Vagy mégis: van?

Mert jaj annak a színháznak, ahova a középszerűség befészkel. Félő, hogy itt is ez történt... Hiszen egy újabb színészi generáció helyzetbehozása sok időbe telik, mellesleg kell oda a minőségi színészi alapanyag is, s csak ezek után következhet az esetleges eredmények felmutatása. Viszont ezt az állandó, oly igen könnyen meglehet, hogy évtizedeken át is kitartó munkát, Kolozsvártól és Sepsiszentgyörgytől eltérően, itt egyetlen művészeti vezető-főrendező sem vállalta mindeddig fel. Mert errefele nincs is ilyesféle I. osztályú rendező, mint ahogy művészileg kedvező feltételek sem, amelyek az ilyesféle hosszú távú foglalatosságot lehetővé tegyék, s ugyanakkor nincs is igazán valós igény a már rég érdektelenné vált nézők (vagy igénytelenné vált színház...) részéről sem. A bűvös kör bezárul tehát. Ha valaki művészileg fel akar számoltatni egy néha I. osztályúnak mutatkozó színházat, akkor azt... – lám így is teheti, mint ahogy Marosvásárhelyen teszik...

Kolozsvár

Ó, Kolozsváron1 2oo8 óta immáron méltón és méltán, oly igen nagyon európai rangú2, de (nagyon helyesen, a 9 erdélyi magyar színház közül egyedüli kivételként) állami – értsd: minisztériumi alárendeltségű – magyar színház van, az egyetlen határon túli magyar, ill. Romániában egyszersmind az egyetlen idegen nyelvű – értsd: magyar – operával egy épületben, mindenekelőtt ugye-ugye tehát a kulturális szaktárca hatáskörébe tartozóan, Erdély történelmi-históriai-szellemi-kulturális-földrajzi-geográfiai centrumában, központjában tehát, a 1oo.ooo lakost messzemenően meghaladó, repülőtérrel is rendelkező megyeszékhelyen, igaz, hogy 2o %-os magyarság nélkül, de az ottani egyetemek hallgatói révén állítólag telt házakkal, és ez a színház művészileg rangos, tévedés nélkül mondhatni: 199o óta I. rangú, minőségileg!

Ez a Kelemen Lászlóék indította budapesti hivatásos magyar színjátszás után egy év késéssel, tehát 1792-ben indult Kótsi Patkó János irányításával. Sajnos nem a műemlék-értékű, Trianon következtében a románok által rögtön lefoglalt, 1821-es építésű, Fellner & Helmer-féle épületben. De sebaj, hisz Fellner & Helmer-típusú színházépületből van még dögivel itt a kies kis keleti régiónk világvégi szélein, lásd: Nagyvárad, Temesvár, Kecskemét, Budapesten a Vígszínház, Graz, stb. De sebaj, tehát, hisz helyette van a Sétatéren, ott, hol (van aki még emlékszik) Harag György Csiáó kommunista diktatúrájának idején Sütő András drámáit sorra vitte színre és egyben világhírre. Nos, ezt a színházat ma Tompa Gábor igazgatja, 199o-es minisztériumi kinevezése óta, ő pedig, választott mester-elődjéhez hasonlóan, dr. (vizitdíj nélkül a viszkiből ki visz ki?) Visky András drámáit sorra igyekszik színre vinni, az már nem is olyan biztos, hogy világhírre is: míg 1983-ban Székely János Vak Béla királya, ezt követően pedig Sütő András Advent a Hargitánja majdnem, de 1988-ban az Álomkommandója tutti biztos, hogy megkapta a Színikritikusok legjobb új magyar dráma-Díját, addig, ha-ha-ha, az oly zseniális dr. Visky András, ó, szegény, éveken keresztül csupán jelöléseket kapott a Tanítványok, Júlia, A szökés, ill. Hosszú péntek c. darabjaiért, ah-hah-ha, na ja, aha...

Mert hát ugyan mi más történhetne, ha egy XX. század-szakértő történelemtanár és egyben egy Új Szövetség-szakértő vallástanár betéved Tompa Gábor abszurd színházába?

Mindenesetre figyelemreméltó, ahogy 2ooo óta minden évben bemutatásra kerül egy-egy új magyar drámája Tompa Gábor rendezésében. Dr. Visky Andrást tehát háziszerzőnek lehet minősíteni. Sajnos, írom: sajnos egyetlen erdélyi magyar színház sem követi ezt a jótékony példát.

Tompa Gábor kolozsvári magyar színházigazgató... Versenyvizsga nélkül tehát, no persze, természetesen, lassan-lassan negyedszázada már, szép lassacskán, s a stafétabot átadása fel sem merülhet, egy művészt ma már nem lehet (csak úgy) nyugdíjba se küldeni, tehát valószínüleg ő is itt őszül meg (ha lenne haja), sza’ marad mindhalálig szépen ott, ahol van. Hisz állítólag ő a legjobb, ó, ho-hó, hopp-o. Lenyűgöző, az elmúlt században nincs is túl sok magyar színházigazgató, ki egy évtizednél többet vezethette volna társulatát, s lám-lám, Tompa Gábor... Azt jelenti tehát, hogy a változó kor ellenére az erdélyi magyar színház terén ő fel tudott és bizony még ma is fel tud mutatni oly, ha nem is éppen örök érvényű, de mégis, legalább időtálló értékeket, melyek az éppen adott nehezítő, lesújtó körülmények között lángralobbanhassanak és a magasba felcsapván messzi földre is felfényljenek.

Bár már 199o-ben aszfaltot nem, de asztalt forrón csapkodván hevesen tüzellve fenyegetődzött fel-felszökellve a neki ellenálló kritikusoknak, régi vágya első lépéseként viszont 2oo6-ban fel is vették őszemélyiségét az Európai Színházi Únió egyéni tagjai közé, Alexandru Darie (Románia), Ascher Tamás és Antal Csaba (Magyarország) társaiként például, hogy rá alig két évre, geográfiailag a bukaresti Bulandra és a budapesti Katona, úgyis mint a Tömösi-, ill. Királyhágók között valahol félúton, időben azért talán-tán túlságosan is elhamarkodottan, lásd a 2oo8-as európai fesztivál bukaresti-kolozsvári megszervezésének sikertelenségét, legalábbis az 1993-as, ill. 2ooo-es budapesti árnyékában. (Költői a kérdés: jelentse ez azt, hogy az oly igen nagyon hangoztatott színházi-hamleti-tükör-elv követelményei már nem is tudnak érvényesülni szűkebb keleti régiónk határain túl, Erdélynél tágabb értelemben tehát?)

Jellegzetes tájainkra nagyon, hogy míg minden kritikus lehordta, addig őméltósága ennek ellenére díjat méltóztatott átvenni éppen e fesztivál középszerű szervezéséért... Hej az önkritika hiánya, az ebugatta! Hát kell nagyon neki az a papír, hisz hiányt szenved oly nagyon belőle, ah, hah, ha: na ja, aha, most is, mint mindig, no persze, természetesen... No, rá az egyéni taggá válásra alig két évre, 2oo8-ban tehát valahogy-valahogy magát a bazinagy monstrumot, a színházat is felvették eme rendkívül rangos szervezetbe (bár roppant kétséges, hogy egy alig 9 milkás Magyarország határain túl is... no meg hogy a 21 milkás Romániában a fővároson kívül még egy színház... és ráadásul magyar...), melynek jelenleg csak a legjobb 19 európai színház a tagja (heh, mintha Jézus Krisztusnak is csak 12 tanítványa vala...), nemzetenként alig egy, vagy még egy se! Na jó: a kivétel erősíti a szabályt: egy-egy naaagy nemzet megengedhet magának többet is, lásd Anglia, Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország eseteit, minőségében is... De legyen elég annyi, hogy Giorgio Strehler a Milánói Kis Színház, a Teatro Piccolo di Milano és Jack Lang akkori francia kulturális miniszter hozta létre még 199o-ben, legfontosabb realizációjuk pedig nem más, mint az évenként más-más országban megtartott Európai Színházi Úniós Fesztivál.

Ez tehát egy jó dolog. Nem csak garancia, hanem kínkeserves kísérlet is, felelősség és köteleség is, a minőségre nézvést, mindenekelőtt. Jó. Szerintem. Csak aztán bírja a strapát, tartsa csak a nívót! A sajátját. Legalább a következő két évtizedre nézvést is, hihihi!

A színvonal, amelyhez szép lassacskán hozzászok(tat)ott. No nem minket, erdélyi magyarokat, mert turnézni, vendégjátékokra nem igen szok(tat)ott. Hisz oly igen nagyot lépő bakkancsával az számára mindigis közelebb volt-van Budapest vagy éppenséggel Bukarest, mikor hogy áll fel neki, mint egy szomszédos, oly igen könnyen meglehet, hogy légvonalban még 1oo km.-re se fekvő keleti-székelyföldi kisváros, félreeső zug, kertvégi mocsár, magas hegyek közé zárt tanyavilág, hajh ne adj’!

Saját rendezései, no meg a külföldről meghívott oly igen hírös-nevös, képszínházban gondolkodó I. rangú román rendezők által jegyzett előadások. Szinte mindegyik. Sőt nyugisan mondható: mindegyik. De nem. Később kiderül, hogy mégsem. Bár nem is olyan biztos. Ha közelebbről jobban megvizsgáljuk az ügyet, már nem is lesz oly rózsás, mint azmilyennek első látásra (elfogult lelkesedés által) tűnik. Csak szőrszálhasogatónak tartanak. Esetleg. Vagy le se szarnak. Olyan magasról... Még Kisvárdára se fáradnak el, hajh, a barna bamba-manó-barmok! Túl messze van. Közelebb az Brüsszel. Szellents! Eszeddel szenten!

196o-ban történt, mily rég is, dehát többnyire ma is abból él a román színház, hogy egy már akkor világhírű párizsi rendező, név szerint az Peter Brook, egyszerű színházával Bukarestben vendégszerepelt egy angol reneszánsz tragédiával, egészen pontosan az William Shakespeare Lear királyával. Az előadás annyira lenyűgözően és egyszersmind sokkolóan is hatott a már akkor az élvonalba tartozó román rendezőkre, hogy azon nyomban kollokviumot hívtak össze, a színházi nyelvezet átértékelése végett. Tompa Gábor nyolcvanas évekbeli bukaresti rendező-tanárai, úgymint Liviu (nem csúz-lé, de) Ciulei és Cătălina (nem búza-jánó, de) Buzoianu mellé csatlakozott Andrei Şerban, Alexandru Tocilescu, Vlad Mugur, és, no lám, csodák csodája, egy bizonyos Harag György nevezetű úriember is. (Nem mellékesen Tompa Gábor, a Bukarestből hazakerülő és szétnézvén helyét kereső fiatal, frissen végzett színházrendező 1985-ben Harag György utolsó, marosvásárhelyi román rendezésének rendezőasszisztense lehetett, sza’ azé a Harag Györgyé, aki már 1971-ben a marosvásárhelyi Özönvíz előtt-rendezésével szakított a kizárólagosságnak örvendő, avítt Sztanyiszlavszkij-stílussal) Rájöttek ugyanis, hogy az előadások addigi realista-naturalista stílusa már nem képes adekvát módon tükröt tartani színházművészeti szempontból is a kornak. Éles ellentét feszült a mindennapi valóságban történők, és egy már avíttá vált előadási stílus között tehát, mely éppen meghatározta azoknak az éveknek a román(iai) színházát. Ezt pedig Tompa Gábor méginkább láthatta, érzékelhette, hisz saját édesapja akkoriban éppen a Sztanyiszlavszkij-stílusú előadásoknak hódoló, legendássá vált marosvásárhelyi Székely Színháznak a művészeti vezetője (és éppen ezért Harag Györgynek nem épp a legjobb barátja) volt. Az a fajta előadástípus már akkor kezdett kérdésessé válni, Tompa Gábor huszonéves korában tehát, akadozni, recsegni-ropogni, omladozni, saját súlya alatt összedőlni, sza’ egyszerűen nem működni. Tehát a hamleti tükör torzíta.

Reteatralizáció. Azaz: a színház újraszínháziasíttattatása. – Határozták ők akkor el. És ez az újító szellemiségű színházi folyamat mindmáig tart. Tart, mert még érvényes, értéket képes közvetítni és ezért él. Fél évszázada.

Azóta, a modern színházi konvencióknak köszönhetően, dívik a rendezők kultusza, a rendezők istenítése (azminek van is rituális mintája, mint például a sámán, a mágus...). Pedig az erősen, sokszor szándékoltan sokkoló vizuális spektákulum létrejöttéhez elengedhetetlen a teret kialakító díszlettervezők, de a színpadi mozgást meghatározó koreográfusok, nem utolsó sorban a jelmeztervezők hozzájárulása is. Érzékelhető a látványtervezői teljesítményeknél is: kölcsönhatásban állnak a rendezői koncepcióval, a dramaturgi munkával, a színészi játékstílussal. Ezeket a megszokott munkatársakat meghívott vendégként a román rendezők hozzák magukkal. Látványtervezőknek is tartják magukat. Közülük a Színikritikusok Díjában is kiemelkedik: Helmuth Stürmer-Lia Manţoc, Cristian Rusu, Mihai Constantin Ranin, (nem karmelita, de) Carmencita Brojboiu. De néha-néha Tompa Gábor rendezései esetén fel-felbukkan itt még Dobre-Kóthay Judit, ill. Bartha József is.

A reteatralizáció folyamata által megkövetelt új előadási stílus a drámaszöveg és a színpadi előadás kapcsolatának új nyelvezetét is jelenti: utóbbi előbbit, ha kell, ha szükséges, ha a rendezői meglátás megköveteli, akkor igen könnyen meglehet, hogy teljesen át is formálja, immár nem pusztán egyszerűen kifejezi. Áttranszponálja. Hisz a színház echte önálló előadás hugyibá’, melyben a természetesen újra-alkotott drámaszöveg csupán egy, a rendezői koncepciónak, az előadás elvének alárendelődő elementum, akárcsak a többi.

És ehhez kell egy hozzáértő dramaturg. Hogy a román rendező szövegnyűgeitől megszabadulhasson, a munkamegosztás elve szerint. És hogy, no persze, természetesen, most is, mint mindig, a textus a színrevitel tudatában szülessen meg. Mert hiszen a szöveg ellentmondásosan működik. A szöveg megbénítja a színházat. A szöveg színháza ma már nem kielégítő, mert halott színház. A színész élete a játék pillanatában, improvizációs képessége, közvetlensége sokkal erősebben hat, mint egy megszerkesztett mű. Alternatíva a befejezettel, a kommersszel szemben.

Ha egy dráma hangsúlyos kiindulóponttal rendelkezik, akkor a színész úgy érzi, hogy ez a kiinduló mozzanat mintegy hátulról megtolja, ő pedig kénytelen megvalósítani annak célját, fináléját. Ilyenek például William Shakespeare darabjai. De van olyan eset is, amikor a színész képtelen eljátszani a darabot. Ilyenkor az intellektus hatására indulnak el a cél, a finálé felé. Igy van ez Molière komédiáival, amit Erdélyben egyetlen magyar színház sem képes korrekt módon színrevinni, sem az nagy Tompa Gábor, de sem az őt sunyi settenkedésével követő Bocsárdi László, a korkülönbség nélküli tanítványa: oly magasztosan ők mind félrebeszéltek-félrebeszélnek e téren.

Nos, a dramaturg eszméjét Tompa Gábor már nem Harag Györgytől veszi át, hanem látván a nagy XX. századi, külföldi, már-már színháztörténeti példákat, mint: Konsztantyin Sztanyiszlavszkij – Vlagyimir Nyemirovics-Dancsenko, Jerzy Grotowski – Ludwik Flaszen, Peter Brook – Jean-Claude Carrière, Robert Wilson – Heiner Müller, rendezők mellé szegődő volt színikritikusok, jelenlegi barátok, háziszerzőkké váló drámaírók.

No. Az erdélyi magyar színészi játékot bizonyos mértékben mindmáig meghatározó Sztanyiszlavszkij-féle pszichológiai realizmus viszont nagyon jól jött a nyolcvanas évek második felében még csak önmaga körül toporgó Tompa Gábornak, hogy a kilencvenes években a román képszínházban gondolkodó rendezők keze alatt a színészi játék ne silányulhasson egyszerű bábjátékká.

De ezek a meghívott rendezők tulajdonképpen jó irányítómestereknek is bizonyulnak. Nem egyszerűen létrehozzák a jelentős előadásokat, hanem egyszersmind új színházi nyelv, új rendezői látásmód, új színészpedagógia kimunkálásán is fáradoznak. A munkamódszer, a színészvezetési technika pedig itt termékenységhez vezet.

Sztanyiszlavszkij és Wilson. Lélektan a színészi játék, látvány az előadás terén. Képletesen, egyszerűsítve csupáncsak ennyiről lenne szó tehát. Ötvözésükből létrehozni egy helytálló színházi nyelvezetet. Ahogy Tompa Gábort (ó, hát ki mást?) színházigazgatónak nevezik ki, mint a széleken már a nyolcvanas évek második felében ezt-azt kipróbáló, létrehozó rendező, sza’ bemelegített, s mint a pályára kerülő focista, kemény munkához lát. S közben az idő előrehaladtával egyre csak bölcsebb, éretteb lesz. Meg öregebb is, no persze, természetesen, most is, mint mindig. 199o (január 1) – 2o1o (január 1) között azonban, mint egy előretojt? – Á, dehogyis: előretolt helyőrség a keleti végvárakban, élvonalban támad. Romantikus alkatnak is tűnhet, ebből a szempontból. Sőt, mi több: már 1989-ben A buszmegállóját az UNITER legjobb előadásként díjazza, s ekkor fogalmazza meg egy helyi napilapnak hamleti understatementjét: a színház, mint tükör. S mint egy elinduló lovaskocsis, a lovak közé csap, azok fejüket rázván nagyot nyerítnek, s egy határozott döccenéssel meglódulnak. Európa! – Kiált harsogva, ostorát csattogtatva, a kocsis.

De az első eredmények nagyon nehezen mutatkoznak, mert nekiesett, azmint lenni szokott, no persze, természetesen, most is, mint mindig: egy tökkelütött, vegyész-fi lúzer-kritikus.3 Vele kellett mindenekelőtt az alpári csatát előbb megvívni, ész érvekkel, s ezzel egyszersmind tisztázni az egyre komoruló felhők alatt a színházesztétikai nézeteket, a jövőben követendő kijelölt utat mutatni meg, akárcsak egy prófétikus Mózes.

Művészszínház kontra népszínház. William Shakespeare-nél a kettő még szétválaszthatatlanul szerves egységet alkotott. Kolozsvár ma már nem akar csak a széles tömegek szórakoztatóipari intézménye lenni. Inkább műhely, laboratórium. Ezért aztán nem is igazán jellemző itt a műfaji változatosság. A színháznak saját arculata van, aki idejár, az tudja, hogy milyen típusú előadásokat láthat.

Rendesen meg is vívta Tompa Gábor tehát e téren a maga csatáját: szembeszállt mindenkivel, aki támadni merte, mint egy oroszlán, melynek ketrecéhez közelednek, nézőkkel, kritikusokkal, fesztiválokkal, színházigazgatókkal, s más színházakkal is – már csak az csoda, hogy nem égette meg magát, egyedül maradván... hogy nem zárattatta ki magát az erdélyi magyar színházi világból... viták, polémiák, és akár a fellengzős gőg árán is: miután a kilencvenes évek első felében le is mondott a bérletrendszerről, híressé vált (b)irodalmi titkára, az dr. Visky András által elhangoztatott arisztokratikus-felsőbbrendűségi kinyilatkoztatása: “Miért alacsonyodjak le éppen én a pór nép szaros sarához? – Ő emelkedjen fel hozzám, s aztán talán-tán majd még beszélünk!” (turnék-vendégjátékok hiánya Erdélyszerte hehehe...) Na erről ennyi elég is. Lám Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi Lászlónak ilyen messzire azért nem kellett elmennie. Persze Kolozsvár az Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy az meg csak Sepsiszentgyörgy. Előbbi lezserül megengedheti magának immár Európát, mégpedig igen méltón és méltán, utóbbinak azonban vigyáznia kell a fenntartó helyi (városi) önkormányzat homlokráncoló tekintetére is.

S miközben Tompa Gábor őkegyelme éppenhogy Jacques Derrida kulináris színházával küzd meg nap mint nap, reggeltől estig, és ez alkotja a rémálmait is, előszeretettel vállalja az erdélyi önmagamutogató vezér-elit szerepét is: állandóan arisztokratikusan mutogatja magát és még kekeckedik is ezzel, vaskos kötetekbe igyekszik még (színházának) halála előtt magyarul is, románul is kanonizáltatni (eszeveszettül szédelgő kezdő-álkritikusokkal karöltve) rendszerét (mintha előadásai nem lennének elegendőek ezek felmutatására, a, a, aaa), címlapjairól nagyokat bólogatva, Erdély szellenti visszér-egyéniségei között, mosolyogva fotódzkodik a pór népnek szélesen vigyorogva-vicsorogva, degeszretömött zsebeivel álszerényen meghúzódva Visky-filozófus-szóvivője árnyékában, és hát általában tökkelütött, amatőr lúzer-költők társaságában (mint egyébként ő maga is): Visky András, Markó Béla, Kovács András Ferenc, (öt meg egy az) Hatházi András...

De a protokoll-mosolyra valóban szüksége is van, főleg az RMDSZ-elnök Markó Beláéra, hisz nélküle az Tompa Gábriel arkangyali színháza is költségvetés nélkül maradna, sőt tán még be is záratnák, azon nyomban, még január 1.-el kezdődően, s nemcsak a Corneliu Vadim Tudor4-vezette nacionalista szélsőséges románok. („Románia a románoké! Vesszenek az idegenek!”)

De hisz mit vagy úgy oda? – Tompa Gábor nagyapja éppenhogy a Lófürösztés költője, név szerint az transzilvanista Tompa László volt! Azki még Shakespeare-drámát is fordított mint nem ló!

No. Interjú-kötet is készült tehát róla, nem is egy, méghozzá bazi nagy, Floricha Ichim, a Teatrul Azi (szó szerint: „A Színház Ma”) folyóirat szerkesztésében és kiadásában, érdekessége, hogy egy olyan román színházi rendezőket bemutató sorozat részeként, melyek mind, már rég halottak. A könyvet persze magyarra is lefordították, méregdrágán árulják széles kis erdélyi pátriárka könyvesboltjaiban, borsós ára szépen jövedelmez, hisz fedőlapja fennen fényes elmét fedez. S jól mutat egy értelmiségi polcán... Hajh. A magyar fővárosban viszont feleannyiért is megkapható a körúti antikváriusoknál...

Tompa Gábor színházában nagy formátumú rendezői koncepciók találkoznak a mívesen kidolgozott, tálentumos színészi remeklésekkel. A színházi tér itt önfeltárulkozásra készteti a színészeket. Konzekvens ez a szisztéma, mely értékcentrikus, s a minőségre irányul. A színészek itt pontosak és odaadóan szolgálnak. Játékosság, minuciózus kidolgozottság, remek színészi együttműködés jellemzi az előadásokat, azhol a forma a tartalom közvetítését szolgáló hatékony kifejezési eszköz, azmely kreativitásával elbűvöl. A belső impulzusok spontaneitása a kifejezés formai fegyelmével párosul a színészi játék szintjén is. A hasonló színházi nyelven iskolázott színművészek kifejezési kánonja olyan tömörré fejlődött, hogy az öntelt hiúságnak, merő öntetszelgésnek itt nyoma sem lehet. Színészi egyénieskedés itt nem zavarja meg az egészet. S hogy a színész teátrális önkinyilatkoztatása ne fulladjon esztétikai káoszba, munkájának eredményét jelentőségteljes, de egyszersmind kommunikálható jelekben objektiváltatja, azaz abban a már kidolgozottnak vélt művészi formában, melyet egyszerűen a fentebb már említett Sztanyiszlavszkij + Wilson képlete sugall.

A XX – XXI. századforduló erdélyi magyar színháza Tompa Gábor által Kolozsváron (és kissé később Bocsárdi László által majd az azt követő Sepsiszentgyörgyön is) rendezői színház, melynek lényege a klasszikus drámairodalmi anyag könyvtárpolcnyi terjedelmének aktualizáló értelmezésének az elve lenne.

Tompa Gábor azonban ügyel a repertoár, a szerepmegosztás, a színészformálás, a rendező, a díszlet-jelmeztervező, de a közönségformálás (értelmiségi elit + mindenre nyitott fiatalság) problémáira is.

Sokoldalú, minden irányba kiterjedő színházi munkásságának köszönhetően talán-tán már nem is véletlen, hogy Erdély legnevesebb, nemzetközileg is elismert színházává avanzsáltatta a kolozsvárit.

Tompa Gábor tehát két évtizede immáron... Kormányok jöttek, kormányok mentek, közben maguk a rendszerek is cserélődtek, generációk... de Tompa Gábor... nem tudom, hogyan csinálja, a műhelymunkába nekem nincs betekintésem, noha, mint már említettem, a Rómeó és Júlia, a Lulu, az Yvonne, a burgundi hercegnő még mindig érdekelne, dehát míg dr. Visky András, mint jó haver, ott regnál-stagnál, addig ott más dramaturg csak ne drámázzon neki, noha az alkotói szabadság echte előírná, ugye-ugye, hogy egy-egy rendező maga választhassa meg a csapatát. Csakhogy nem mindenki hajlamos a liberté de l’expression ezen fokán táncikálva leledzni: egy bizonyos életkor után minden megvénhedt öregember saját korrekt eszményeit is képes minden önkritika és lelkiismeretfurdalás nélkül kiherélni: amikor már annyira elborul a pénz által az esze, hogy már semmi sem elég, amikor már nem tudja leállítni magát semmiképp... Sza’ a siker-recept látszólag egyszerű: vörös zászló sötét árnyékában nyomorogni-morogni-vicsorogni, lásd Athéni Timon, majd a kék lobogó langy szellőjében bukfencezve ugra-bugrálni, homlokod magas legyen, koponyád tar, fényes, mert a hosszú haj: rövid ész, ugye-ugye, légy túl a félévszázadon, s szakállat lehetőleg hagyj. Szedd meg magad jó sok pénzzel, minél többel, ha lehet. Lovagold meg jól a lovat, melyet segged alá toltak. Ne hagyd magad semmiképp. Unott óráidban csámcsogva filozófálj. Hintsd nemes eszméidet a magasról a pór népnek le. Magasztosan. S szédelegjél erre-arra, széles e pátriárkában hont kormolva. Verseket írj, félésszel és félkézzel, de ne légy költő! Lomhán ostromlott pojáca... Ne engedj magadhoz csak magadfajtafélét. Latolgass. Csak így lehetsz intelligens, bölcs és komoly szaktekintély. Hah!

Tojás. Fej. A gömbfejűek és a csúcsfejűek. S üldözöttből szép lassan, észrevétlenül, tenmagad válsz üldözővé. Brühühü. Űűű... Állítsátok meg Arturo Uit!5 Nincsenek ma gázkamrák, sem munkaszolgálatok – ma a gyilkosok is sokkal rafináltabbak, sokkal sunyibb módszerekkel (szabad akarat? – tömegmanipuláció!) nyomják a melót. S olyan legálba, hogy el sem kaphatod. Diót! Maffióznak vaddisznók! Fent és fennen vigyor ó! Úgy hívják, hogy: a többség akarata. (néha rossz). Úgy hívják, hogy: veszteségesség. (lásd: oktatás, egészségügy, kultúra, környezetvédelem stb.) Úgy hívják, hogy: szép új világ, avagy a megtalált illúziók. Korrektség? – Na ne félj!

Na.

Sza’ nem bomba és nem gomba, nem pompa és nem otromba, Toma? – Ó, dehogyis: csak Tompa (nem gágog és nem háborog, nem is cigány, de) Gábor, amit vegykonyhájában katyvaszként sisteregve kikutyul, amit csinál, a végeredmény felől ítélve, látván azt, a feltálalt végső produktumot, hát annak bizony minden elismerésünk: chapeau!

Pedig ‘sten uccse: a nyolcvanas években – hiába a big theater- family, s a nagy proffok, mert akkoriban ő is csak egy kisebb-nagyobb zéró volt, mint egyébként akkoriban bárki más. (persze ő ezt egy kicsit másként látja, ha-ha...) Hát felnőtt. Biblia-olvasó bölcsességre tett szert. Talán-tán.

Viszont bármennyire is európai lenne ez a kolozsvári magyar színház, még akkor is, nagyon, de nagyon-nagyon zavar a feliratozás. Sokszor élvezhetetlen emiatt egy-egy előadás. (ma-holnap mindjárt a vasárnapi miséket is feliratozzák, s ez nem vicc, hova jutottunk, hajh) De azért inkább jobb, mint a fülhallgatós fordítás. Bár klasszikus darabokról lévén szó, hugyibá’ nem lenne indokolt, hisz akinek fáj a nagy töke, másnap szépen menjen be az kő-közkönyvtárba, s ott nyugisan elolvashatja az egy nappal korábban látott előadás alapjául szolgáló dráma szövegét! Bármennyire is baloldali radikálisnak tartanának, vagy jobboldalinak, tök mindegy, vagy mégse, kit érdekel?, de én igenis: műélvezni megyek színházba, és semmiképp sem egy múzeum tudományos konferenciájára, ahol a bal felső sarokban vetítővásznon feliratozva fordítsanak (mely hol késik, hol siet, hol lassú, hol gyors, hol hiányos, hol másról szól, hol a magyarok is nézik, hol maguk a színészek is, nem lehet totálsötét a színpadon emiatt, s lassan-lassan minden olyan sercegően, brechtien intellektuális előadás lesz, zsigeréből vesztett, veszett...), ill. előcsarnokba-ruhatárnál pedig az épp megtekintett dráma köteteit árulják! Hisz a színházi előadásban a színészek szájából elhangzó szöveg csupán egyik elementuma a színházművészeti alkotásnak, és méghozzá nem is kizárólagos eleme, mint lett légyen az például az irodalom esetén, hajh.

Van viszont igényes plakátjuk, s lassan-lassan sok helyi rossz kritikát kapó színházi szaklappá váló műsorfüzetük is... No meg igényes honlapjuk is. Ahova azért bármit nem lehet beírni. Csak az imponáló-öntetszelgő dicshimnuszokat.

Nos, ha nem folyna a kolozsvári magyar színházban ez a következetes munka, akkor lassan-lassan valóban nem lenne az erdélyi magyaroknak hova színházba járni. Hisz íme: ez az a színház, mely igenis meg tudta őrizni a múlt értékeit, és ugyanakkor egyszersmind magába tudta integrálni az utóbbi évek friss kísérleti eredményeit is. Nem véletlenül kerül ki a jelöltek-díjazottak többsége innen.

Az utóbbi két évtized erdélyi magyar színháza azt bizonyítja, hogy tartósan jó színészi teljesítményre csak azok a színházművészek képesek, akik tartósan erős inspirációt kapnak a közvetlen környezetüktől, azaz akik igen jó társulatokban igen jó rendezőkkel dolgozhatnak.

Való igaz, hogy Tompa Gábor mint márkanév miatt hozták létre a Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsész Karán 1992-ben a magyar színész-képzést. Az azóta máig eltelt időszak viszont világosan bebizonyította teljesen haszontalan mivoltát, felesleges létét, hisz nincsenek hagyományok, megfelelő kondíciók, körülmények tehát, az oda felvételt nyert színész-hallgatók nagyjából mind átiratkoznak Marosvásárhelyre, híg lötty, kelekótya söpredék jelentkezik oda, nincs is ott igazán erős konkurencia, ezért mindenféle beszédhibás jelöltet is felvesznek, nem beszélve arról, hogy az ott végzettek máig nem mutattak fel színpadainkon semmiféle értékes alakítást. Talán egy-két helyi (inkább sok pénzt) költŐ-filozóFUSS-drámaíró-doktorocska, úgymint név szerint az dr. Visky András, no meg az árnyékában oly igen kedélyesen tapicskáló dr. Hatházi András zsebpénzét biztosító többletjövedelme...

Tompa Gábor, aki valamikor a kilencvenes évek második felében értékfelismerő potenciáljának oly igen nagy hozzáértésével e sorok íróját is vizsgáztatta, azki a marosvásárhelyi színire felvételize,6 sza’ Tompa Gábor úgyis a Székelyföldről a marosvásárhelyi színire került végzettek legjobbjait szerzi maga mellé meg, akik valójában ide is akarnak kerülni, még akkor is, ha egy-egy jelentősebb szerepért évekig kell várjanak, no őket is csak miután egy-egy partiumi-bánsági, avagy székelyföldi középszerű periféria-színházban helyzetbehoztak, és jelölésre (vagy éppenséggel netalán-tán már díjra is) tehettek szert... A jelöltek részéről pedig nagy a motivációs, ill. értékorientált kényszer: gondoljunk csak kicsit bele: Székelyföld, mint a legkeletibb, legelmaradottab, legelzártabb régió7... Onnan kiszabadulni, hát nem semmi...

Tompa a nagy tálcáról kellemetesen könnyed, finoman fennkölt, graciőz mozdulatával a legjobb falatokat emeli el, nincs sem energiája, sem türelme már a színi-képzésre, noha a kilencvenes évek első felében még az ő keze alól kerülhetett a marosvásárhelyi színiről ki Bocsárdi László, de Barabás Olga is. Lenézi a színiképzést, mármint olyat, holott nagyon jól tudhatja, hogy igazándiból nem tud meglenni néküle, hisz az biztosítja zseniális előadásai létrehozásának az igazi színészi alapanyagot. A príma matériát tehát. Mely nélkül tényleg nem tudna meglenni.

S azki őhozzá, alias színházához bekerül, az onnan el nem kerül. (az ő színházából nincs kivándorlás, mert ő vigyáz ám a színészeire: művészileg, de pénzügyileg is: egyszóval egy jó színházigazgató, amilyen nem nagyon van Erdélyben. Ritka faj. Kihalófélben lévő. Vigyázni kell rá.) Ők azok tehát, akik jelöléseket és díjakat söpörnek évről évre be maguknak, művészi teljesítményük elismeréseként: Spolarics Andrea Szolnokról, Csíki András, Bogdán Zsolt, majd 2ooo után feltűnnek a régi-új szerzemények szép példányai is, úgymint Kézdi Imola, Hatházi András, Pethő Anikó, Péter Hilda, Skovrán Tünde (ő 2oo9-ben Communitas színházi alkotói ösztöndíjas), Bíró József...

S az I. rangú előadások? – Hát azok közül mindenekelőtt kiemelendő az 1989-es, Tompa Gábor-rendezte Kao Hszing-csien A buszmegállója, ez egy kínai Nobel-díjas (stilárisan talán-tán egzisztencialista) darab, amit a (nem Music, de Magyar) M TV felvett és közvetített is.

Miután 199o és 1991-ben a kolozsvári (állami) magyar színház nem hozott létre I. rangú előadást, 1992-ben egy újabb Tompa Gábor-rendezés emelendő ki, mégpedig egy elfranciásodott román abszurd, egészen pontosan az Eugène Ionesco A kopasz énekesnője. Megért ez Angliában egy fantasztikus diadalmenetet is.

Azt írja (nem Bocsárdi, s nem felfércelt bérenc, de) Bérczes László Őnsekené zsapok a c. kritikájában a Színház hasábjain, hogy ebben a dobozszínházban minden mindegy, mert benne megszűnt az idő, és a karakterek bármikor felcserélhetőek. Az előadás egy emberi megnyilvánulásoktól teljesen megfosztott világ képét mutatja, azhol minden egy halott formát tölt ki. Igy a főszereplő a különböző formákat öltő semmi lesz. A produkció folyamatos belső feszültsége éppen e felvállalt ellentmondásból adódik: élő emberek viselkednek bábukként. Tárgy és élő szervezet közti átmenet itt minden szereplő. A rendező itt komédián-tragédián túli kopár mezőre, időtlen térbe hív bennünket.

1993-ban Tompa Gábor egy újabb Nobel-díjas egzisztencialistát visz színre, ezúttal azonban franciát, méghozzá az abszurd-gyanús Alfred Camus A félreértését. Ezt előbb saját szintjén aluli nívón Szolnokon, ahonnan magához csalja, igaz csak egy-két előadás erejéig, Spolarics Andreát. Nos, hogy mennyire vitatott ez az előadás, bizonyítja a korabeli kritika is. Marian Popescu (no lám-no lám, ismét csak román kritikus dicséri fel az előadást, és magyar húzza le, nem véletlen ez, hogy miért? – tán mert a magyar kritikusok szigorúbbak leendnek!) azt írta, hogy maradjunk azért meg annyiban, hogy a rendező sötét teret alakított ki, amely valóban: egyszerre hivogató és taszító, és amelyben egy sótlan? – á, dehogyis: szótlan szereplő vágyik? – á, dehogyis: válik a misztikus halál zászlajává Csíki András interpretációjában. Dara-vaj, á: Darvai Nagy Adrienn pedig hozzáteszi: valóban, Csíki András páratlan alakítása emelte magasba az előadást.

1994-ben, de 1995-ben sem jött létre I. rangú kolozsvári magyar előadás. 1996-ban viszont Tompa Gábor rendezésében színre kerül egy lengyel, kicsit több mint szürrealista, egészen pontosan az Witold Gombrowicz Operett c. darabja, amelyet, persze, a Román TV, teljesen feleslegesen, rögzít és közvetít. Ez is egy vitatott előadás, a kritikusok megint két táborra szakadnak: a románok feldicsérik, a magyarok meg lehúzzák, a vitára végül a lengyel kritikusok tesznek pontot a kolozsváriak radomi fesztiválon való előadásuk kapcsán.

Azt írja Margitházi (nem Bella, de) Bea Test, ruha, gondolat c. kritikájában a Színház hasábjain, hogy noha a rendező az operettszerűségben a térség esszenciális hazugságait, zavarait, rendetlenségeit és nagy átveréseit fedezi fel, a látható előadás mégis a nézők tűréshatárát provokálja, amennyiben néha azt a benyomást kelti, hogy nem tud úrrá lenni a darab látszólagos összefüggéstelenségén. Az előadás időnként menthetetlen unalomba fullad, feléleszthetetlenül ellaposodik. Elszánt monotonitása próbára teszi az emberi türelmet, és felesleges kérdőjeleket ébreszt, miközben a színészek mozdulatai mindvégig arról árulkodnak, hogy átérzik, mennyire problematikus a létezésük ebben az antidramatikus térben: fogodzó nélkül, tanácstalanul, elveszettül közlekednek benne, gesztusaik önleleplezőek, szenvtelen végrehajtók.

Pályi András pedig, a darab fordítója, aki kritikusi minőségében elkíséri a társulatot Radomba, azt írja, hogy az előadás egyszerre él klasszikus és avantgárd elemekkel, hogy posztmodern alapállásból minden esztétikai kényszer nélkül alakíthassa ki az előadás öntörvényű világát, mely által egy s más elmondható lenne még az európai kultúra válságáról. Az alapvető gond azonban a gombrowiczi színház megközelítésében rejlik: miközben maga a darab nyersen, egyértelműen az öltözködés-meztelenség , mint a forma-formátlanság konfliktusára épül, addig a rendező burjánzóan gazdag szcenikai fantáziájával úgy felöltözteti a darabot, hogy még maga az eredeti meztelenség is öltözék lesz, végül maga a gombrowiczi dramaturgia mechanizmusa már-már végzetesen megsérül.

1996 viszont egy másik jelentős eseményt is hoz magával. Németországból hosszú idő után végre hazatér (színész-feleségével együtt) az oly igen nagyon várva várt sarjadzó rügyecske (ugyanis ezt jelenti e név szó szerinti fordítása) Vlad Mugur, azki egy XVIII. századi olasz komédiát, egészen pontosan Carlo Goldoni A velencei ikreket viszi színre, a kettős címszerepet Bogdán Zsolt alakítja, s nem is akármilyen szinten.

1998-ban Vlad Mugur egy orosz realista, név szerint az Anton Pavlovics Csehov Cseresznyéskertjét (eredetileg Meggyeskert lenne) I. rangúan viszi színre, amit a Duna TV nem restell sem felvenni, sem majd később közvetíteni.

Azt írja (nem hordó-bolond, de) Bodó A. Ottó Penészeskert c. kritikájában a Színház oldalain, hogy az előadásban reális és stilizált elemek vegyülnek (a málladozó fehér tapéta árnyékaként a falakon, a rafinált világításnak is köszönhetően, a hulló cseresznyevirágok is megjelennek), miközben komikus elemekben sem szűkölködik. Világa kiürült, elértéktelenedett, a jelent egyértelműen a pénz határozza meg. A sokféle alakítás egységes egésszé áll össze. Ritmusbeli pulzálás, precizitás van jelen. Az értékek univerzális válságának nagyon is mai problematikáját boncolgatja.

1999-ben az Tompa Gábor langy melegének negédes keblében dédelgetett Keresztes Attila I. rangú zenés-szórakoztató rendezésében kerül sor Görgey Gábor átiratában egy magyar romantikus, méghozzá Vörösmarty Mihály A fátyol titkainak színrevitelére, s az M TV ezt is rögzíti, majd közvetíti.

2ooo-ben három I. rangú, különböző rendezők kézjegyével ellátott előadás színrevitelére kerül sor Kolozsváron. Tompa Gábor egy francia klasszikus komédiát, egészen pontosan Molière-től A mizantrópot viszi színre, melyet ismét rögzít és közvetít az M TV. Hogy minek? – Semmiképp sem értem, hisz Urbán (nem durcás) Balázs, a Színház kritikusa azt írta az előadásról, hogy a rendezés jelentőségét az adja, hogy a rendező színészei (nem segg, de) segítségével szuverén kortársi hangot tud megütni, még akkor is, ha nem tud felülkerekedni az olvasatából adódó problémák mindegyikén. Ideje vagy kedve azonban már végképp nem maradt a problematikus részek megoldására, ezért a játék lépten-nyomon megakad, lelassul, vontatottá válik. Merthát Philinte karakterét nem vállalja fel. Ebből kifolyólag aztán az előadás szövege bizonyos pontokon ellenáll a mai szituációba helyezett realisztikus megközelítésnek. A szituációk hiteltelenné válnak, az előadás disszonánssá válik. Az előadás nem egészen egységes és nem egészen erőteljes tehát.

Ezt követte ezúttla egy olasz Nobel-díjas drámaíró, név szerint az Luigi Pirandello Igy van (ha így tetszik) Vlad Mugur rendezésében, majd egy, David Zinder (Izrael)-rendezte zsidó misztériumjáték, egészen pontosan az Slójme An-Ski Fehér tűz, fekete tűz címen játszott Dybbukja. Ez utóbbi előadás Mihail Csehov test-hang-képzelet hármas összekapcsolása révén keletkező jelenlét- és állapotváltás intenzitását eredményezte.

2oo3-ban szintén három I. rangú előadás jön létre Kolozsváron. Előbb Mihai (nem: ma ni-uccu, de) Măniuţiu nem az igazi nagy világdrámát, hanem egy angol reneszánsz változatot, Christopher (már ló!?) Marlowe Doktor Faustus tragikus históriáját viszi színre, azmelyet a Duna TV is rögzít és közvetít. Igazi nagyformátumú rendezői vízió, tele gondolati tartalommal és filozófiával, nemigen látni ilyet. Kimunkált, következetes, ellentmondásokat is tudatosan fölmutató teátrális látomás. Nem ábrázol, hanem képpé formálja a gondolatot, hanggá a szót, mozdulattá a cselekvést, játékká a helyzeteket. Világteremtés, nem leképezés. A néző referenciáit a produkció kódjai teremtik meg. A néző bekerül ebbe a világba, és nem fordítva.

Azt írják erről az előadásról a magyar kritikusok (fentebb taglaltuk, hogy miért nem a románok) a sepsiszentgyörgyi Médeia-rendezésének látta után, hogy Mihai Măniuţiu rendezéseiben több mint feltűnő, hogy a hatáskeltés meglehetősen azonos kliséivel dolgozik. Unalmassá válik, devalválódik, korródálódik, tétjét veszti, üres ringlispíllé degradálódik, és nemcsak a látvány hatásának zsenialitása csodálatában elvesző román kollégáiknál sokkal szigorúbb magyar kritikusok előtt, hanem az éppen munkanélkülivé váló szakképzetlen gyári munkás, mint belógó néző előtt is.

Sza’ néhány márkanév, aha, az még akad, igen. Mindenekelőtt Tompa Gábor, aki, valljuk csak be, nem tud immáron meglenni saját klassz társulata nélkül. De gondok itt is akadnak, nem is a legkellemetesebbek. Jó lesz tehát komolyan újra-/átgondolni olyan alapfogalmakat, mint: életszerűség, játékkedv, stb., még mielőtt tetszetős szokvánnyá, önműködő ringlispíllé csökönyösödne az irodalmi szöveghűségre és a színházművészet tiszteletére redukálódó rendezések egymást követő miazma-mentes tömkelege. Őszintén féltem ezt a színházat: annak is a színházművészetét. A rendezések láttán a Budapesti Katona József Színház előadásai jutnak mindig eszembe, melyek valahogy mindig a formák tartalom által való szétfeszíttettetését mutatják (nemcsak) számomra, és egyáltalán nem fordítva. És nem tagadhatom (én sem), hogy nagyon tudnak inspirálni a fővárosi színésznők (közülük többen már playmate-ként is megmutatkoztak, s nem is akármilyen szinten), előadások, nem véletlenül tetszenek annyira. Ezen ténymegállapítást az októberenként kiosztott Színikritikusok Díja elmúlt két évtizedben mindig képes volt visszaigazolni. Tudvalevő, hogy a magyar színikritikusok a románoknál mindig szigorúbbak, és hagyományosan nagyobb kulturális csapással is rendelkeznek. Ezzel magyarázható, hogy Tompa Gábor (és meghívottainak) rendezései inkább kedveltek az UNITER[Román Színházi Társaság]-díjazások körében. Végülis tehát egy előadás is csak esendő-kínlódó színművész-embereket mutat meg, nem kizárólag csak színészi tehetséget, artisztikus kompetenciát. Kreativitás?! – Az talán Sepsiszentgyörgyön. Éppen ott, ahol 2ooo óta immáron Bocsárdi László, mesterétől eltérően a színészi kreativitásnak a rendezői koncepción túl is biztosít érvényesülési lehetőségeket.

2oo3 másik két I. rangú előadása előbb a 2oo6-ban Magyarországon a Budapesti Katona József Színház Troilus és Cressida-előadása által is ismert Silviu (szó szerint erdőt jelent) Purcărete (nem purc a réten)-rendezte (dehogy franc, csak) François Rabelais Pantagruel sógornője, majd a Tompa Gábor-rendezte elfranciásodott román abszurd, egészen pontosan Eugène Ionesco Jacque, vagy a behódolás c. darabjának stilizált, groteszk nyelvezetű színrevitele. Ez Tompa Andrea (előbbinek nem a lánya!) Színház-kritikája szerint hommage à la szalonna. Az előadás stilizációja részben hasonlít Tompa Gábor előbbi Ionesco-rendezése, A kopasz énekesnő stilizációjához. Itt viszont furcsa, bizarr, sokfejű élet van a színpadon. Míves ez az előadás, stílus van benne. Dr. Hatházi András címszerepe viszont nincs eléggé kidolgozva, a váltás-változás, a behódolás, a két figura tehát nem válik láthatóan szét.

A Pantagruelt a románoknál ab ovo szigorúbb magyar kritikusok félreértették. Legalábbis az előadás alkotói szerint. A budapesti lekezelés így szólt: mozgásszínház, gyorsszínházi metódussal létrehozott nestheater, nem is igazi előadás, még a legjobb esetben is legfeljebb csacska sorminta, lezser gyakorlatsorozat. Adott témára színészi improvizációkból, helyzetgyakorlatokból készült szerkesztett etűdsorozat, mely mégis egy logikus, koherens alkotáskompozíciót eredményezett. Telített, szürreális képek, bahtyini nevetéskultúra és kortárs színház találkozása. Bár teli van friss játékkedvvel, eleven energiával, korlátlan fantáziával...

A 2oo5-ös esztendő szám szerint két I. rangú előadást jelentett a kolozsvári (állami) magyar színház számára. Előbbit Mihai Măniuţiu rendezte, ez pediglen egy német romantikus apokrif, egészen pontosan Georg Büchner Woyzeck c. tragédiája vala.

Azt írja Nincs menekülés c. kritikájában Urbán Balázs a Színház oldalain, hogy az előadás térképzése azt sugallta, mintha egyszerre lenne beláthatatlanul tágas és reménytelenül szûkre szabott a világ. Az ember a mindenségbe vettetett, és mindenben korlátozott. No persze néha még az ég is megnyílik, de megváltás onnan sem érkezik. Az előadás itt nem pusztán intellektuális élmény, de igen erős az érzéki és érzelmi hatása, s ez csakis kivételes kvalitásait igazolja. Ebben a rendezésben felerősödik a dráma töredék volta. A szöveg helyét többnyire a gesztusok, a mozgássorok töltik ki. A verbális közlés leginkább a lényegi elemekre redukálódik. A rendezés felszámolja a reálszituációkat is. Agresszív diktatúra irányítja az emberi életet. A külvilág szemszögét folyamatosan szem előtt tartva a sztorit egyszerre meséli el Woyzeck és Marie szemszögéből. A rendezőnek továbbá kivételes érzéke van a színpadi hatás megteremtéséhez is. Igy a gondosan megtervezett, feszes struktúra érzékeinken és érzelmeinken keresztül is hatni képes. A kivételes formátumú, a magyar és román színház legelőnyösebb sajátosságait vegyítő kompozíció e rendezésben igen erőteljesen szólalt tehát meg.

A másik egy Tompa Gábor rendezés, méghozzá dr. Visky András Tanítványokja. Noha Tompa Gábor már több mint egy évtizede igyekszik dr. Visky András új magyar drámáit színrevinni (sokszor a magyarországi ősbemutatók után teljesen feleslegesen, láttuk ezt már Harag-Sütő esetén is), nem mindig sikerül megkapnia az általuk megkövetelt adekvát közvetítési formát.

Azt írja Karácsonyi Zsolt, a kolozsvári Helikon főszerkesztő-helyettese, a Színház oldalain, hogy a kereszt alakú fehér emelvény akár asztal is lehetne, de a nézők mögött szögesdrótkerítés van, ezért mintha lágerben, fogolytáborban lennénk. A tanítványok itt üldözöttek. A névtelen csoport majd nevekkel rendelkező személyekre, ÉNekre bomlik. Akár egy misztériumjáték, vagy moralitás, ha-ha. Márpedig nagyon jól tudjuk: nevek, szerepek nélkül nincs színház. És látni A mizantrópból már jól ismert és átvett színházi mechanizmus jeleit is, ha-ha-ha: zsinórpadlás, kötelek, vasfüggöny, stb.8 Az előadás a felvállalás drámája, miközben szól echte a színházról is, no persze most is, mint mindig, aha, na ja, haha, mint művészetről, létformáról is. A rendezés itt töredezett szerkesztés: a mozdulatlanságot tablószerű kimerevítések, majd mozdulatok, pörgő jelenetek váltják, így dinamizálnak. Három színházi hagyományról van tehát itt szó: a klasszikus görögről, a középkori keresztényről, és az artaud-grotovszkij-becketti abszurdról. És most jön a lényeg! – Izgalmas színházi élmény lehetne, ha a színész is valóban jelenvaló lenne. A szöveg mint elbeszélés (még ha dialógus formában is) azonban végképp lehetetlenné teszi, hogy a színészek kilépjenek a kétdimenziós elbeszélésből, és háromdimenziós drámai szereplővé válhassanak. És a néző figyelme így szép lassan elfárad. A felmondás itt elmondás, mert a szerepek csak jelképek, s nem markánsan körvonalazott színpadi figurák. – Talált! Ennél pontosabban már mi sem fogalmazhatunk...

Karácsonyi Zsolt kritikájának olvastán a marosvásárhelyi Kovács András Ferenc (hajdani színházigazgató) mára már Kossuth-díjassá avanzsáltattattatott költő által főszerkesztett Látóban felbukkant egy dr. György Andrea nevezetű irodalmár, budapesti kiszállással érkező friss irodalomtudós-doktorocska, külvárosi középiskolai magyartanár, aki azt írja Szavak böjtje. A kortárs magyar dráma szerepe a színházi nyelv megújításában c. férc-irományában, hogy dr. Visky drámái az artaudi-derridai úton haladva túl is lépnek a magyar színház logosz-centrikus lélektani realizmusán. Heh, elméletileg milyen szépen hangzik, még jobban mutat papírra leírva, főleg közölve, de gyakorlatilag már más a helyzet, a szitu, figyusz... Nyitott szöveg, no persze, nyitottab is, de kérdem én: melyik posztmortem dráma nem az? Hogy színházi ember színházban gondolkodva írta saját színháza számára... Eh, hát ez elmondható akár Molnár Ferencről is! Szép és jó dolog lírai szépségről, finom humorról, patetikus-önironikus hangvételről értekezni, mert élvezetesek dr. Visky dramatikus szövegei, színházelméleti vonatkozásában is izgalmasak. De hogy Kárpáti Péter, Tasnádi István, ill. Hamvai Kornél mellé helyezni, az azért nemcsak hogy túlzás, de eltévelyedett-erőszakolt értékítéletről tesz tanúbizonyságot, hisz azért mégis: előbbi háromnak megvan a legjobb új magyar drámáért járó Színikritikus Díja, többszörösen is, sorban a Körvadászatért, Közellenségért, Hóhérok haváért, A negyedik kapuért, Finitoért,... Akárhogy meresztem kancsi szemeim, de dr. Viskyt sehol sem látom e díjazottak között!

Nos, ha két kritikus összecsap (mindig a ledorongolónak van igaza), az csak azt jelenti, hogy valami tényleg bűzlik. Tutti az előadás értékének kétségbevonhatósága: dr. György Andrea elfogult, mert írását nem a magyar színházi élet jelenleg legrangosabb (havi)lapja, a Színház, közölte. Ezért kedvtelésből, merő elfogultságból igencsak indokolatlanul felmagasztalja, feldicsőíti szeretett kedvencét. Ettől a pillanattól kezdve a Látó KÁMSZ védőügyvédként tetszelgő szerepe sötét árnyékot vet önnönmagára... Hisz tegyük csak egy kicsit egymás mellé a Látót és a Színházat. Melyiknek van mégis, hitele?...

Nos, a rendező látszólag megtalálni vélte a darabhoz vezető utat: Tompa Gábor abszurd színházának ritualitása + dr. Visky András drámájának grotovszkisága = > a színészek és a nézők konfrontációjához természetesen nem alkalmas a nagyméretű nézőtér: a nézőnek éreznie kell a színész lehelletét, verítékének szagát. Ezért hát a stúdiosított előadások megannyi sora, mígnem meg nem nyílik a 2ooo-es évek második felében, az európai tagság küszöbén a vágyva vágyott stúdió, dió, ó, mi jó... Mely ezúttal sem a kísérlet terepe, hanem csupán egy újabb játszási hely, ah... Ide sem kerülhetnek a huszonéves kísérletezők (mint ahogy ő maga is csak félévszázados klasszikusokkal hajlandó dolgozni), csupán a félévszázados külföldi klasszikusok állítólagos bazinagy mestermutatványai. Bezzeg a Katona stúdiója Pesten... Példát vehetne tőlük, de minek? Hisz Tompa tompaságának tompa tompaságultságában tompább a tompa tompaságnál is: okosabb ő! – Látszik is... Nincs Kolozsváron egy Schilling Árpád, sem egy Bodó Viktor, sem egy Tasnádi István, mert Tompa Gábor végtelenül igyekezett minden egyes, számára művészileg-pénzügyileg egyaránt veszélyes oroszlánkölyök felvillanó-kiéleződő karmait jó alaposan, még időben, erőszakosan lefűrészelni, észrevétlenül, az éj leple alatt, sebtiben, sunyin vihogva-viháncolva pöffeszkedő magában. Igazán benyújthatná már régóta latolgatott, igazgatói tehetségének ilyetén visszaélése miatt tiszteletbeli lemondását. Akár már e nyáron. Tompa Gábor tehát begörcsösödött. Nem vállalja fel a színház művészetének megújíttatását. Csinál, amit tud, amire tanították, amit jónak lát. Megvan magában. Szép lassan, észrevétlenül, elklasszicizáltattatja magát. Az erdélyi magyar színházat.

A stúdiók, ha egy kicsit jól szétnézünk a XX. századi európai színház terén, mindig egy-egy lázadó kis tanítványnak az éppen regnáló nagy-nagy mesterrel való heves csaták, összetűzések mentén születtek meg. Nem ez látható Kolozsváron, ahol nincs is tanítvány, a fonál megszakad, a zsákutca mar. – Zsákutca, mely kurváknak se jó már.

De 2oo9 őszén legalább, elődeihez hasonlóan, nekifogott a klasszikus magyar drámák – felolvasószínházi estek: mit kezdhetünk velük? – sorozathoz, melynek első darabja éppen Balassi Bálint Szép magyar komédiája volt. Második darabja meg Csokonai Vitéz Mihály Culturája, harmadik darabja meg Bornemissza Péter Magyar Elektrája. No ez a Balassi is: egyik fülön be, a másikon ki: éppen ő lenne a legnagyobb süket? – De hisz abszurd-zseni! – Természetesen tanítványa mellőzésével. Annak az igen könnyen meglehet, hogy méltán és méltón konkurens tanítványának a mellőzésével, azki Barabás Olga néven néhány évvel ezelőtt éppen e remek gyöngyszem színrevitelével maga az nagy óriás Tompa elől happolta el a fődíjat, valami jelentősebb fővárosi fesztiválon...

Hisz szökőévenként ha játszat egy-egy gyerekelőadást (értsd: mesejátékot), fiatalokkal nem foglalkozik, jó lesz nekik a klasszikus színházmúzeum es. A másik út, melynek lehetőségét mint színházigazgató extirpálta, az az új magyar dráma. Lehetne itt a fiatal huszonéves rendezők kísérleteinek helyet adni, formakísérletezni, ill. vita-fórumot képezni a korunkról, tükröt tartva, ugye-ugye, Athén és Periklész, meg Aiszkhülosz-Szofoklész-Euripidész, he-he, újabb nézői és szakmai rétegeket nyerni ezáltal meg. És a harmadik lehetőség, melynek minden csirázó rügyecskéjét lefaragta, az a szórakoztatási funkció. Hisz a színház azért nem halt még ma sem meg, mert az emberek szeretnek szórakozni. Komédia? Te azért csak ne nevess. Mert megárt az idegeknek. S a mellkasi-hasi izmoknak is. Noha Tompa Gábornak sport-érettségije van... Operett? Stabat mater lacrimosa... Musical? Na csak még az hiányzik. Nem lesz, míg ő nem megy Kolozsvárról el: soha! – Hair! Alla breve...

Madách londoni színéből idézek:
ÁDÁM (egyik zenészhez) Miért bánsz így a művészettel, ember!
Mondd, tetszik-é, amit húzasz, magadnak?
A ZENÉSZ Dehogy tetszik, dehogy! Sőt végtelen kín
Ezt húzni napról napra, s nézve nézni
Miként mulatnak kurjongatva rajta.
E vad hang elhat álmaimba is.
De mit tegyek, élnem kell, s nem tudok mást. –”9

S mivel Tompa Gábor túl támadhatónak érezte magát, összekutyulta egy marosvásárhelyi költőtársával a fejét, azki állítólag a legjobb mai magyar költők egyike, hogy az általa főszerkesztett marosvásárhelyi Látó, irodalmi havilap, közölne, ha lehet havonta, a színház védelmébe, írásokat. Tyhű, de mily nagy lett a lelkesedés a marosvásárhelyi színin, ahol költőnk tanár, ahonnan két feminista doktor-proff, név szerint az anglomán Albert Mária, ill. hajdani hetes Boros Kinga eleget is tett e felkérésnek.

Boros Kinga írásaiban az a jó, hogy ő a színészi játék felől közelít a színházhoz (ezért is készít előszeretettel színész-interjúkat), és ebből kiindulva, ezek lényeges mozzanatait elemezve jut el az előadás egészéig, néha a rendezői koncepcióig (vissza a nézői világhoz kevésbé). És ez szerintem egy nagyon jó dolog ebben a néha indokolatlanul is rendező-istenített, kritikát nem éppen indokoltan túlakadémizáló magyar színházi életben. Mert Boros Kinga írásai által így visszaadja a színész alkotói státusát, mint primordiális princípium a teátrális produkció koncípiálásában, aktusában ugye, és ugyanakkor visszavesz a rendezői túlmitizáltattatásból is.

Csatlakozott hezzájuk a kolozsvári Helikon főszerkesztőhelyettese, név szerint az Karácsonyi Zsigmond, akinek első és utolsó drámája valamelyik régi Látóban olvasható, de egy újabb feminista doktor-proff, név szerint az Zsigmond Andrea és Bodó Márta, no meg György Andrea is. Már ezek után csak azt kéne megkérdezni, hogy Kolozsváron a [Korunk], Helikon, [Művelődés]10... miért nem védi meg Tompa Gábor világhírű dr.-eu.-KÁMSZ-át?!... (Feminista doktor-proffok lettek mind a nagy kritikusok-sok-sok-sokk-sóóó...)

Az erdélyi magyar színházművészet jövője Tompa Gábort tehát nem érdekli. Még ha kísérleti stúdióról is lenne szó. S ugyan már hogyan is érdekelné, mikor egyik lába a világ túlsó végébe, a másik meg Házsongárd közelében leendne?!... Kolozsváron is csak feldicsőíttetett (al)felét11 mutatja.12 Miközben akkora sebességgel nyomatja havere, az dr. Visky András állítólag oly igen zseniálisch drámáit, mint egy kereskedelmi tévécsatorna a végetnemérő brazil szappanoperáit. Semmi új a nap alatt: sem formailag, sem tartalmilag. Legalább valami más, érdekes, eredeti dolog lebegne az egész felett... Eh... Ilyen nagy ártatlan baromságot még vígan választott mestere, Harag György sem csinált annak idején... S itt művészi színvonalról is szó van... Igaz, nem minden évtizedben keletkezik egy Lócsiszár13...

Nyugaton sokkal inkább nekimegy a színház a kortárs valóságnak, egyre inkább ezt látni (Nyugat-)Magyarországon is, míg itt keleten, egészen pontosan Kolozsváron, még ennél is pontosabban Tompa Gábor túlklasszicizált muzeális színházában őméltósága nem igen enged(het?!...) meg ilyesmit... Hát ilyet én!

2oo7-et két I. rangú előadás jegyzi Kolozsváron. Előbbit az Amerikából haza-hazatérő Andrei Şerban rendezi, orosz realista ez, méghozzá Anton Pavlovics Csehov Ványa bácsija. Majd Silviu Purcărete Giacomo (tudsz inni? –) Puccini Gianni Schicchije.

Előbbiről azt írja Koltai Tamás, a Színház főszerkesztője, hogy a rendező a színházi miliőt használja fel az életproblémák teatralizálására: az őszinteség-szerepjátszás emberi magatartás-viszonyok vizsgálódására, miközben, most is, mint mindig, no persze, természetesen, Manet, Monet, Antonioni-képeket is át-átvesz. A színházi elemekkel (függöny, csillár, tűzoltólétra, reflektorok, nézőtéri székek...) való találkozás egyszerre idegenít el és avat be. Az egész olyan, akár egy főpróba (őszintétlen szövegek, széles gesztusok...), a színészek kívülről játszanak. Igy itt ez a fajta jelenlét galád, szemérmetlen attrakcióvá válik.

Utóbbit Tompa Andrea a Színház oldalain összhangzattani leckének véli, holtakkal és élőkkel, a tiszta teatralitás jegyében, ahol a halotti asztal egyszersmind a tor asztala is: az evés-zabálás-halál-hármas egymás felfalásának csodás, eleven szimbóluma, akárcsak a már előbb látott Pantagruel is.

2oo8-ban Tompa Gábor egy orosz realistát, egészen pontosan Anton Pavlovics Csehov Három nővérét Péter Hilda, Kali Andrea, ill. Kézdi Imola címszereplésével rendezi meg. Nem nagy kunszt: mindössze négy erre alkalmatos színésznő szükségeltetik a színrevitelhez, s ahol ez megvan, a művészi-szakmai siker ott már, mondhatni, garantált is. Koncepción innen, koncepción túl...

Azt írja a nem éppen ugrándozó Ugrai István a Színház kritikusa, hogy:

Minden színész makulátlan alapossággal szolgálja a rendezői koncepciót, könnyeden és bátran fordítja ki saját figuráját, egészen a Csehov által szándékolt szánalmasságig.

Tompa értelmezésében a Három nővér az utolsó ítélet utáni, a véget váró apokaliptikus dráma, amelyben minden szereplő csak egy nagy ábrándnak él, filozofikus gondolataik pedig csupán az idő múlásának értelmetlenségét nyomatékosítják. Színházának előadása azonban nemcsak ezt a nyomasztó reménytelenséget közvetíti, hanem egy olyan komplex értelmezését adja a Csehov-műnek, amely – ritkaságszámba menően – képes érzékeltetni a helyzet szánalmasságából fakadó mély humorát is. Ez a rendkívül részletesen kidolgozott, tudat alatti korokban tett időutazás végül fölöttünk nyitja meg az eget.

Az előadás intenzív feszültségét és legérdekfeszítőbb részét a szereplők verbálisan elképzelt-vágyott-kívánt világképe, illetve a valóságuk és a nevezett célok semmibevétele közötti ellentét erős hangsúlyozása adja.

(...)

Az alkotók végig tiszta fejjel, pontosan fejtik ki ezt a felszín alatt bujkáló humort, de egyes jelenetek tempója és energiája a vissza-visszatérő komikus elemek ellenére csökken. Az első részben akad néhány redundáns elem, amely már nem képes igazából hozzáadni az előző gondolathoz, hangulathoz, pontosabban olyan kicsit és kevéssé árnyalnák, hogy azt az alkotóknak nem sikerült érvényre juttatniuk. (Ebben szerepe lehet annak is, hogy a színlapon 2 óra 40 percnek feltüntetett játékidő ténylegesen 3 óra 15 perc volt.)...”

Jómagam csak annyit tehetek hozzá, hogy milyen kár: mindez nem a legújabb, az eredetihez közelebbvivő Morcsányi Géza-féle fordításban ment... Hahhh!!! Mert Kosztolányi Dezsőnek ugye-ugye már nem kell fizetni, mert már halott, ah, ah, ah! Ha egyszer azt a nagy pénzt más kellett bezsebelje, akkor már mindjárt érthető is...

2oo9-ben a KÁMSZ nem hozott létre egyetlen I. osztályú előadást sem. Ebben az évben született bemutatói közül sem az UNITER, sem a Színikritikusok Díja egyetlen ilyen előadását sem szavazta be sem a legjobb előadás-, sem a legjobb rendezés kategóriáiba... Művészi színvonala tehát alantabb található hullámvölgybe halad tovább...

Ja, s ha már Csehov... Te, én többször megnéztem: www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=703809 Ivanov, címszerep: Fekete Ernő, r.: Ascher Tamás, 2oo7, Budapesti Katona József Színház... Csak ennyit tudok mondani: elmúlt 2 évtized legjobb magyar előadása. 1oo%-ban biztos vagyok benne, hogy senki nem mond ellent nekem. Na mert ez már... Nemcsak egyszerűen színházművészeti szempontból magas fokú (mint Tompa, Bocsárdi némely rendezése), de: megvan benne a Shakespeare által is megkövetelt tükör, a korunknak: azaz ez nem egyszerűen egy klasszikus mű aktualizálása (mint azt Tompa, Bocsárdi némely rendezésénél látni), hanem ez ízig-vérig erről a posztkommunista K-EU-ról szól (miközben mindvégig megmarad Csehovnak, ez is egy nagy bravúr!!!), s mint utólag kiderült, nemcsak rólunk, hisz 5 kontinensen 12 országba játszták, nem mellesleg AEÁban is... És ami messzemenően tátott szájjal hagyott: az a Harag-féle rusztikus mosoly, távoli: az a jó előadás, melyben mindenki egyformán jó. Mert ebben az előadásban tényleg - sokat gondolkoztam, de - nem tudok kiemelni semilyen alkotóelemet, hogy: de milyen jó ez a színész, de milyen jó a zene, de milyen jó a jelmez, nem! Nem! Nem! Minden egyformán jó benne! (Ascher legjobb rendezése, láttam tőle én ezt-azt, de nem gondoltam volna, hogy ezt így kihozza) Azt hiszem, sem Tompa, sem Bocsárdi nem fog soha egy ilyen szintre eljutni (gondolom, nem is akar), hogy A KORról szóljon. Szerintem megmaradnak egy-egy klasszikus mű aktualizálásánál, színházművészetileg kiváló módon. És ez nekik elég is.

Igen, valami ilyesmi. Az ember végignézi ezt az előadást, és... Árad belőle az egyszerűség, a természetesség... Most kell rádöbbennem, mekkora (hiány)értékek ezek errefele, az erdélyi magyar színháza(in)kban... Ahol izzadtságszag, kínlódás, mesterkéltség, nagy művészet, doktorátusok és egyébként meg minden van, csak épp színház nincs. Vivát theater! Into the cemetery!
Tudjuk: világviszonylatban a színház művészete a többi művészeti ághoz viszonyítva igencsak lemaradt. Lásd például a mai magyar film külföldi sikereit, na összehasonlítva ez a mai magyar színház vérszegénységével: több mint szembetűnő! A színház, más művészethez képest, nem tudta magát újra megtalálni e zűrös világban, nem volt képes az újradefineálás momentumát adekvát módon realizálni, nem képes tehát ma korunknak méltó tükröt tartani, ahogyan azt annak idején az angol reneszánsz korában, talán-tán minden idők legjobb drámaírója, név szerint az William Shakespeare a Hamlet, dán királyfi c. tragédiájában megfogalmazta, és ahogyan azt éppen az világhírű, nagyságában oly nagyon-nagyon nagy Tompa Gábor azt magáénak vallja. Ami minőség létrejön, az a régi, avítt modelleken alapuló, külföldön befutott (I. rangú román képszínházban gondolkodó) rendezők szokványos zsenialitása, ezek túlemésztett, hányingerkeltő rágóguminyúlványai, lásd Tompa Gábor magyar lélektani valósághűségét a színészi játékban plusz a román látványcentrikus előadásstílusból átvett-továbbfejlesztett-göncölt, egymást nem is olyan nagyon kizáró világok kevercsét, s az ebből fakadó kifáradt rendezéseit. De ezek nem rendelkeznek már revelatív értékkel, mint mondjuk az avantgárd korában. Csupán egy-egy igen nagyon klasszikus dráma méltó, rém tisztességes és professzionalista, mesterkélt-művi, fagyos színreviteléről tanúskodnak. I. rangú előadások, de nem I. osztályúak. Ott, ahol a tökéletesség-igény őrületté duzzadt telhetetlensége miatt minden (még a helyénvaló) emberi-színészi esetlenség utolsó kis piciny maradványa is kiiktatásra kerül, ott egy igen hűvös művi-matematikai képlet sakkozó mutatványával állunk szembe, aminek immáron se íze, se bűze. És ez bizony szégyen!

Mindezek tudatában, de egyszersmind mindezeken túlmenően is, elmondhatjuk, minden lelkiismeretfurdalás nélkül, és a valóság is visszaigazol: Kolozsváron az elmúlt két évtizedben történt tehát valami fontos a magyar színházművészet terén. Tompa Gábor. Akinek metaforikus színháza minden ízében-bűzében az erdélyi magyarság léthelyzetéből született meg, még akkor is, ha rendezéseinek formavilága egyszerre szuverén és világszínházi tendenciák szintézisét foglalja magába. Sepsiszentgyörgyön 2ooo óta Bocsárdi László. Keresztes Attila egy-két kolozsvári, ill. sepsiszentgyörgyi I. osztályú zenés-szórakoztató rendezése, ill. Barabás Olga egy-két sepsiszentgyörgyi-marosvásárhelyi független rendezése. Hogy mindebből mi marad? Egy-két TV-felvétel. Nagy kár, hogy az éppen adott erdélyi magyar színházak hivatalos honlapjain ezek a TV-felvételek mindmáig nem hozzáférhetőek. Pedig de jó lenne! Hah! Ah-hah-ha! Na ja-aha! Meg néhány fotó. És a kritikák. A pró és kontrák, hisz, mint fentebb is láthattuk, még a legkiválóbb előadások is heves reakciókat váltanak ki. És ez jó dolog: nem hagyják érzéketlenül, érdektelenül, flegmán a művészi alkotás megcélzott közönségét, a befogadót, mindközönségesen az utca emberét, a nézőt.

De mi is az ára ennek az egy, két, legjobb esetben is alig három I. osztályú előadásnak, ami Erdélyben évente magyarul létrejön? A jéghegy csúcsa alatt bizony-bizony... Számoljunk csak egy kicsit! Van 9 erdélyi magyar színház. Mindegyik havi egy bemutatóval. Hol többel, hol kevesebbel. 12 hóból áll egy év. Ebből 3 hó nyári szünetet levonva az mindösszvesen 9 x (12 - 3) = 9 x 9 = 81. Hát nem semmi! Évi közel 81 középszerű előadás... Melyek létrehozásának felét, hol többjét, hol kevesebbjét, maga a magyar NEFMI fizeti. A magyar adófizetők nem könnyű melójából összvegyűjtött közpénzekből. Mely pénzek évi nem egy, nem két középszerű rendező zsebébe vonulnak. Rendezői honorárium-kiegészítés címen (hát már ezt sem a színház fizeti?). Pályázati rendszer szerint. De csak egy újabb klasszikus újabb középszerű rendező újabb középszerű előadásának önéletrajzában való kipipálása miatt. Meggazdagodnak. Ebből. Sokan. Ó, bárcsak szellemileg lenne ez igaz! Az I. osztáyú előadások... Nos, csak-csak... Hagyján... Még... De... Ámbátor... Ugye-ugye... Nohát... Osztán meg...

Pedig hát Magyarországon egy rendező egy középszerű előadás létrehozása után menten elesik a következő szerződésétől (sebaj, attól még örömest jöhetnek keletebbre, Erdélybe), s mehet sorbaállni munkanélküli segélyért... No nem úgy Erdélyben... S mindezek után még csoda-e, hogy az anyaország emberei összevont szemöldökkel fogadják határátlépéskor keleti társaikat?14

S a pénz másik fele? Hogy honnan kerül elő az évi közel 81 erdélyi magyar középszerű előadás létrehozására? – Hát a kelet-magyarországiaknál még nyomorultabb erdélyi magyarok, Markó Béla, Romániai Magyar Demokrata Szövetség-elnök vezényletével és felügyelete alatt, immár két évtizede oly igen nagyon méltán és méltón történő, első látásra oly igen könnyen legálisnak tűnő kiraboltattatása árán. Hja, kérem, aki a transzilvanelit prófécia nevében minden évben meg KELL vegye magának a világ legújabb autómobilját... Ingyen és közpénzekből, mert megdolgozni érte túl drága lenne... Egy képviselő csak nem ügyködhet gyalog15, s főleg nem egy végletekig kirabolt régióban... A kultúró, mint első számú stratégiai hadügylet, alias „hon”-védelem... (S akkor az oktatás és egészségügy? – Legyen az utolsó, mert sok bolond és beteg embert könnyű félrevezetni!...) Csakhogy ott van a 81 középszerű előadás... Csodálkozunk-e még, hogy már a nyugdíjasok sem váltanak színházra bérletet (inkább kábeltévére...), s a diákok is elmaradnak a sok rossz előadásról? – Hisz már a székelyföldi mozikat is mind bezárták... Ad az immár kábelen érkező Duna TV februárban szemle-díjas új magyar filmeket egy egész héten át, s márciusban az HBO egy egész hónapon át vetíti a friss Oscar-jelölt filmeket!...

Jó dolog ilyen két-évtizedes, minőséget jelentő doayen-ekről tudni a színházi berkekben. Ami az erdélyi magyar színházat illeti, mindenekelőtt az októberenkénti magyar Színikritikusok Díja, de az áprilisonkénti UNITER-díjak is. Aztán a novemberenkénti Bukaresti Ion (luka? – eh!) Luca Caragiale Nemzeti Színházi Fesztivál,16 a Vendégségben Budapesten – Határon Túli Magyar Színházi Estek-sorozat, Kisvárda, a Koltai Tamás-főszerkesztette Színház, mint ahogy a Tompa Gábor-vezette (már-már egybecseng úgy nevében, mind színházesztétikai elveiben a majd’ egy évszázaddal korábbi, Sztanyiszlavszkij-vezette Moszkvai Művész Színház mindenki számára nevével) Kolozsvári Állami (európai) Magyar Színház is idetartozik. No meg (csekély egy kies kis évtizedecske olta) újabban a Bocsárdi László-vezette sepsiszentgyörgyiek is. No meg a kiválóbb előadásokat rögzítő Duna TV, Kállai Katalin miatt... De e sort gyarapítja Zsehránszky István és Demeter András is, mindkettő romániai kulturális minisztériumi biztos, valamint a néhai színész, dr. Gáspárik Attila, a marosvásárhelyi művészeti egyetem rektora, dr. Visky András, a KÁMSZ dramaturgja, drámaírója, könyvkiadója, néhai kritikusa, esztétája, filozófusa, művészeti vezetője és tanára is... – Ezeket a félévszázadot már rég túlélt színházi embereket, úgy látszik, ‘sten áldásos kegyelmében részesítette, hogy minden metamorfózis nélküli salamoni bölcsességük által (többek között az erdélyi magyar) színházművészet utait alázatos szolgálatuk révén a hivatásszerűség oly igen nagyon magas fokán, végeredményeik által is lemérhetően és visszaigazolhatóan végezhessék. Á, dehogyis: egyszerűen csak mert másként már nem is tudnák csinálni. Az erdélyi magyar színházat, a XX-XXI. század fordulóján. Lehetséges, hogy másként már nem is lehetne?!...

1 Kolozsvár. Összlakosság: 3o6.ooo, ennek 19 %-a, azaz 6o.ooo, magyar.
2 No comment. A színház nagyterme 862 ülőhellyel rendelkezik, a jegy 25 lejbe, azaz mintegy 5 euróba kerül. Állítólag minden este telt házas előadásuk van, már amikor nincsenek külföldön, ha-ha-ha... Kolozsvár az nem Brüsszel, hogy a nézők fizetése és életkörülménye is olyan legyen, csupán a fizetendő árak hasonlóak, ha-ha-ha... Kolozsvár az nem New York, hogy a Broadway mintájára KFT-vé alakíthatnánk, ha-ha-ha...
3 Kolozsváron a Szilágyi István (ma nyugdíjas, fő műve a Kő hull apadó kútba c. 1975-ös regénye)-főszerkesztette Helikon (megjelenik kéthetente) az egyetlen kulturális lap, mely helytálló, megalapozott, komoly, nyomós érvekkel rendszeresen élesen bírálni meri Tompa Gábor színházát, annak hiányosságait, hátsó vetületeit, árnyékos oldalait, mégha a legelvetemültebb, legelszántabb, legkövetkezetesebb, legdurvább, legszókimondóbb, legcinikusabb módon is teszi...
4 A román extrém-nacionalisták bőszült vezére, a szélsőséges Nagy-Románia Párt elnöke, kinek nagyonis komolyan vehető nyilatkozatai szerint az erdélyi magyarokat össze kéne gyűjteni egy fotbal-pályára, és ott sorra kilőni őket, a MIÉP sokkal, de sokkal, de sokkal durvább román változata. A román parlamentből ugyan már rég kiestek, de képviselői ott vannak az Európa-Parlamentben, s egyszerűen nem lehet kidobni őket, mert félmilka szavazat van mögöttük...
5 Bertolt Brecht 1941-es drámájának legújabb (szó szerinti) fordítása: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése...
6 ...Eme több mint félévszázados múlttal rendelkező, ma már bolognai rendszerű állami felsőfokú oktatási intézmény hallgatója volt a kezdetekben többek között Sütő András is... Az intézmény honlapján a 2oo2-es magyar teatrológus végzettek közé sorolja Budaházi Attila (csíkszeredai magyar tagozat irodalmi titkára), Fehér Csaba (marosvásárhelyi bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkára), ill. Kovács Imola (első diplomája szerinti orvos) neveit is. E sorok írójából lélektani szempontból azért vált ki visszás érzést Tompa Gábor személye, mert a felvételi vizsgák során az utolsó, óvás lehetősége nélküli szóbeli színházi kollokviumon lepontozta, miután minden előbbi vizsgán a legmagasabb pontszámot érhetett el. Ennek következményeként az egyetlen tandíjas helyre került (Romániában éppen akkoriban vezették be a tandíjat): nem részesülhetett utazási kedvezményekben (5o %-os mérséklés autóbuszon, vonaton), tanulmányi eredményei ellenére nem részesülhetett tanulmányi ösztöndíjban, szociális helyzete ellenére nem részesülhetett szociális ösztöndíjban, sőt: más ösztöndíjakban sem, mert mindenki azt gondolta, hogy a tandíjasok a legrosszabb tanulók, holott ezt az előírást akkoriban ez az intézmény, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel szemben, nem volt hajlandó alkalmazni, miszerint minden évkezdéskor az előző év tanulmányi eredményei alapján újra elossza a helyeket. Igy történhetett meg alulírott 3 éven át kullogó kutyaként való viseltetése, noha tandíja kifizetését közben igen jelentős mértékben segítette maga Sütő András is, mígnem IV. évén, valami csoda folytán, eltörölték a tandíját, és minden normális jogait visszaállították (tanulmányi ösztöndíjat, ill. utazási kedvezményeket kaphatott), sajnos előző 3 év áltörvényes visszásságaiért még ma sem kértek az illetékesek bocsánatot (az intézmény akkori rektora oktatási államtitkári közelmúlttal is rendelkezett az RMDSZ leple alatt!!!), nemhogy az állegalitás által tandíj címen elorzott nem kis pénzeket, vagy esetleg még erkölcsi kártérítést is visszakapta volna...
7 ...A Székelyföldnél világvégibb régió talán már csak a csángók lakta középkori vidékek lehetnek, mint pld. a Gyimesi-szoroson át Moldvába tartó Tatros-folyó mente...
8 ...Nem feltétlenül egy olyan rossz dolog egy előadás maradványait egy másikba menteni át, lásd az iménti fejezetben Temesváron a Victor Ioan Frunză-rendezte Hamletet követő Rosencrantz és Guildenstern halott esetét...
9 “Úgy látom, hogy a mód, ahogyan mindétig ugyanazok az emberek kapják a díjakat, azt az érzést kelti, hogy ez egy klub, egy zárt kör. Egyfajta infantilizálódásnak vagyunk a tanúi, valamilyesfajta modern muzealitás nevében. 49 díjam van, hazai és nemzetközi is, és semmire sem mentem velük. Átláthatatlan a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházi Fesztivál megszervezése is, és ez aggodalommal tölt el. Egyneművé vált a színházi élet, az axiologikus előírást maga a – monopólium-helyzetét kihasználva – totalitarista törekvésű, gőgös, dölyfös lepelbe burkolódzó áprilisi UNITER-díjkiosztó, vmint. a novemberi, bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházi Fesztivál erőszakoltat, évek óta. Ez a hamis helyzet elvezetett egészen azon anakronizmusig, miszerint az előadások egyneműekké kezdenek válni, az előadások egyre inkább hasonlítanak egymáshoz, egyre inkább kezdenek egyformákká válni, és nagyon kezdenek már nem is a színház természetes mivoltáról szólni. A kritikusok klikkekre szakadtak, nem az előadások elemzésével, hanem ilyen-olyan kétes alkotók védelmével vannak elfoglalva. Éppen ezért a díjkiosztásra már a tavaly csak félig telt meg az erre szolgáló kisterem, s ez mindent elmond a szakma UNITER iránti viszonyulásáról. Azt az érzést kelti, hogy már csak egy tucat ember tud ebben az országban jó színházat csinálni, amivel én semmiképp sem tudok egyetérteni. Nem is hiszek a babérkoszorús színházművészeti alkotókban, az én valóságom egy sokkal kézelfoghatóbb egyszerűség, melyet estéről estére előadásaim színháztermeiben lehet látni. Hallottam egyszer egy pályakezdőt nagy örömmel repesni a díj átvételekor, boldogan mondogatván, hogy végre igazán szabadnak érezheti magát. Ekkor döbbentem csak igazán rá: milyen bizonytalanság uralkodhat ebben a kezdő rendezőben, ha az ő szabadsága egy ilyesféle oklevéltől függ!... – Valahogyan meg kéne szüntetni már ezt az oklevelesdit, és eljutni valahogy a nézőkig is, elvégre nekik csináljuk a színházat, s nem azért, hogy egymásnak ilyen-olyan díjakat osztogatva oda jussunk, hogy már senki se nézzen bennünket, csak mi egymást. Mint a ma is élő nagy költők ez országban.” (Victor Ioan Frunză) – Való igaz: ha a KÁMSZ plakátjaira nem lenne kiírva, fel sem tudnánk ismerni a rendező nevét, annyira egyformává kezdenek válni az előadások stílusai, hogy lassan-lassan mindegyik elveszti közülük egyénien sajátos stiláris jegyeit!... Amúgy pedig ezek a sorok annál drámaibban hangzanak, ha hozzátesszük, hogy az UNITER döntéshozatali struktúráiban Tompa Gábor mellett Bocsárdi László is helyet foglal... Tehát ők azok, akik felkérik a kritikusokat saját előadásaik jeléöltetésére, dijaztatására: hát nem semmi, kérem!!! 
10 A Balázs Imre József-főszerkesztette Korunk az európai KÁMSZ védelmére évente igyekszik a Látó-hadsereget egy-egy tematikus különszám erejéig terepére fogadni, a Szabó Zsolt-főszerkesztette Művelődés a KÁMSZ-al érdemben nem foglalkozik, a Szilágyi István-főszerkesztette Helikon álláspontját ez ügyben pedig már fentebb taglaltuk volt...
11 ... értsd itt: a bahtyini középkori nevetéskultúra körein belül a seggfej – tar koponya – „hosszú haj: rövid ész” ellentettjét – „ereszd el a hajamat, úgyse hagyom magamat” – felvilágosult elme – szent korona – világló dicsfény – transzilvanelit markokó – fentebb már említett brechti gömbfejűséget, stb. szintagmáit!...
12 ...”Rossz az előadás, valóban, de legalább Tompa Gábor rendezte”...
13 ...Egy lócsiszár virágvasárnapja Sütő András tetralógiájának első darabja, fő műve (az Anyám könnyű álmot igér c. 197o-es naplóregénye mellett-után), mindmáig legjobb drámája, 1974-ben keletkezett Heinrich von Kleist novellája alapján...
14 ...Trianoni trauma?!... - - -
15 ...Bezzeg Petőfi Sándor, a nagy költő és szabadságharcos... gyalog, s ingyen...
16 ...a P[écsi]O[rszágos]Sz[ínházi]T[alálkozó] romániai megfelelője. (Ion Luca Caragiale minden idők legjobb román drámaírója, XIX. századi, stilárisan realista komédiákat [választási komédiát Nagy Ignác is írt Tisztújitás, de maga Eötvös József is Éljen az egyenlőség! címen, s hasonló drámák ebből a korból ismeretesek oroszoknál, szerbeknél, horvátoknál is...], meg egy naturalista tragédiát is írt. Egyébként meg kiváló novellista és publicista is volt.)

6 megjegyzés:

  1. Miután végigolvastam mindazt, amit te blogodban az erdélyi magyar szinház elmúlt 2 évtizedéről eddig összefirkálásztál, elgondolkodtam... Hova is tegyelek téged? - Az erdélyi magyar szinházakért felelős biztosnak...? A Romániai, vagy a Magyarországi Kulturális Minisztériumba? - Nem tudnám megitélni, hisz biztos vagyok benne: európainak leplezett balkáni posztkommunista világunk csak a kivénhedt rókáknak kedvez, és tudjuk azt is, hogy miért... Igen, a maffia, ahogy a közmondás is mondja: „a pénz beszél, a kutya ugat”... - És ezt leirván hirtelen jómagam is kissé igencsak megijedek: tényleg ilyen egyszerű lenne a képlet?... De mindezt félretéve azért magam is el-elgondolkodom, Bosch albumát lapozgatván... - Művészete minden művészettörténészt zavarba ejt: művészetének kétféle értelmezése létezik a kutatók között: az egyik szerint Bosch egy olyan moralista, aki erősen megrettent a saját vízióitól; a másik szerint viszont csak egy hülye kis tréfacsináló... Jómagam inkább az előbbiek tábora fele hajlok... Ám mind a két oldalon elhelyezkedő kutatók egyetértenek abban, hogy maró kritikájú festményeivel nemcsak a társadalom romlottságát ítélte el, hanem ezen túl megmutatta még azt is, hogy milyen könnyen válik a gyarló ember a gonosz martalékává.

    VálaszTörlés
  2. Czirják Árpád2011. július 1. 19:51

    Te, én soha nem vontam kétségbe az elmúlt 2 évtizedben, hogy Boschnak Európában azt a hátramaradt 20 festményét név szerint ki nézhette meg eredetiben az erdélyi magyar szinházi körök magaslataiból, és hogy honnan és mily módon szedték össze ehhez is a pénzüket. Egyébként meg, ahogy a prológusban is jeleztem volt, hátramaradt még 2 fejezet, a szatírjáték, ill. az epilógus, ezeket is közlöm majd, szép sorban, az eddig már jól megszokott időpontokban. Egyébként meg (engedd meg itt most csak neked ezennel ezt a személyes vallomásom) tényleg szinházigazgató akartam lenni, még évekkel ezelőtt, Marosvásárhelyen, még egyszer amikor kiirták a pályázatot (amit egyébként szinte évente kiirnak), el is készitettem a magamét, mivel megfeleltem a kiirásnak, de aztán végül mégsem adtam be. Összeállitott iratcsomóm valahol ott rohad szekrényem valamelyik zugában, már nem is érdekel... Aztán volt egy ezt követő több éves időszakom is, nem tagadom, amikor egyenesen művészeti tanácsadó akartam lenni... De most már ez sem érdekel... Viszont ez az időszakom sem telt el hiába, hisz akkoriban irtam meg a tatabányai Új Forrás egyik számában annak felét is elfoglaló Új magyar Látó-drámákról szóló tanulmányom (azóta fedezték fel ezeket az erdélyi magyar szinházak is, hahaha), azóta ott már semmim sem jelenik meg, de ennek nemcsak terjedelmi okai vannak... Most viszont meg újra elkezdtem hinni a Bánk bán, a Csongor és Tünde, ill. Az ember tragédiájában. Úgy értem, hogy műsorra tűzni egy évadban mind a hármat, üres szinpadon, mint Shakespeare-nél, kisterembe, csak bérleteseknek... Tudod, ideális előadásuk úgysem létezik (eddig legalábbis nem jött még létre ilyesféle), csak kisérletezések... Akkor meg nincs semmi vesztenivaló! De van kinek beszéljek? - Ezeknek? - Pfúj!

    VálaszTörlés
  3. Érdeklődéssel olvastam (olvasom) írását, és örülök, hogy az Ön személyében egy, a színművészetről egészségesen és felelőséggel gondolkodó, tehetséges színházi szakembert fedeztem fel, aki rendelkezik azzal az elemző készséggel, amit sok ifjú „teatrológusnál” hiányolok. Sajnálom, hogy írását lerontja az értelmetlen és fölösleges névértelmezésekkel, amivel lelassítja az olvasást és megszakítja, eltereli az olvasó gondolatmenetet. Továbbá sajnálom, hogy ezzel a tudással és felkészültséggel sehol nem kapott állást.

    VálaszTörlés
  4. Kedves uram! Tegyen valami megkülönböztető jelet (nevet)a Blogja címében, hiszen így, ha valaki a GOOGLE-n rákeres csak a Gogol művet találja. Mivel ott 526.000 ilyen nevű anyag van, aligha fogják az Ön blogját megtalálni. Így hiába ajánlja az ember barátainak elolvasásra.

    VálaszTörlés
  5. A google keresőjébe egyszerűen csak annyit kell beirni, hogy: "czirjak arpad blog", és az első találat máris célravezet. Blogom neve természetesen rájátszás nemcsak Gogol művére (szerény blogomnál az sokkal jobb mű, hadd olvassák inkább azt, tán jobban is járnak vele), hanem a ma már nyugdijas dr. Czirják Árpád-Ferenc pápai prelátus, érseki helynök, kanonok, több mint 2 évtizeden át kolozs-dobokai főesperes nevére is. Ki ne látta volna az alig 1 ó.-s, Balogh Júlia-rendezte dokumentumfilmet, Szentföldön Czirják Árpáddal, vagy ki nem vette kézbe az Erdélyi Magyar Breviárium-ot?

    Kritikádnak igaza van, igérem: a jövőre nézvést tenni is fogok az ilyesféle elő-előbukkanó hibák kiküszöböléséért. Sajnálni viszont nem sajnálom magam, ó, dehogyis: 2o évesen megfogadtam nagy romantikus hőzöngésemben, világmegváltó naiv lelkesedésemben (gondolom ezzel mindenki igy van), hogy szinikritikus leszek. 1o éven át tettem is róla, közöltem is Erdélyben szinte mindenütt, és nemcsak szinikritikát: saját bőrömön kellett megtapasztaljam, hogy a magyar szinikritika a posztkommunista DK-EU-ban halálra van itélve, soha nem fogja az 198o-as rangját visszaszerezni magának; még az a 2 tucatnyi magyar szinikritikus is, aki az októberi SZINHÁZakban 1oo megtekintett magyar szinházi előadásból szavaz a magyar Szinikritikusok Dijá-ra, hát még ők sem élnek meg a magyar szinikritikából! Akkor meg miért sajnálnám magam? Közben szinházigazgatónak is akartam jelentkezni, de egyelőre az erdélyi magyar transzilvanelit maffia, mely EU (és az erdélyi magyar kultúra) nevében reform-gáncsoló (55 napos próbadij + fellépések, városi fennhatóság), magam is rá kellett döbbenjek: egyedül csak egy szélmalomharcot vivhattam volna. Én soha nem akartam ide Amerikát, bár az is nagyon jól működik, és megvannak az általunk is oly igen nagyon sóvárgott-óhajtott előnyei, viszont 21 év után az sem engedhető meg, hogy több szinházi szakember (igazgatók, rendezők, szinészek) havi nettó több mint 1.ooo eurós fizetést közpénzekből felvegyen, mikor (a valakik által létrehozott és fenntartott rossz törvények sajnos lehetővé teszik) 3o egymást követő nap 1 fellépése se legyen... Tehát 198o-as szabályok szerint működni egy 2o11-es világban, a NY-EU-ban sem lévő fizetéseket osztogatni (szinházról irok) egy posztkommunista DK-EU-ban (ahol az egészségügy, az oktatás, az infrastruktúra nap mint nap megy tönkre, de a kultúra az valami szent szkizofrénként egyre apadó közpénzekből egyre nagyobb fizetések által viseltessék), és nem a munka reális értéke szerint, miután legalább 2 x is fordult kies kis tájainkon a kocka... - Nem lehet. Illetve lehet, de az már transzilvanelit maffia!

    VálaszTörlés
  6. Moft: ceva despre teatru, ai? Simţi enorm şi vezi monstruos, ai?

    VálaszTörlés