Összes oldalmegjelenítés

2011. június 1., szerda

Tragédia, második (az erdélyi magyar színház elmúlt 2 évtizedéhez): Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy

Na és akkor itt van a magyar föld legkeletibb, s egyszersmind legelmaradottabb és hegyekkel körbevett legeldugodtabb régiója: a Székelyföld. Hosszú és igencsak hideg telek, rövid és jó hűs nyarak. Mivel nincs bevezetve a földgáz, ezért itt még kíméletlenül irtják az erdőket, már úgy is mint egyetlen megélhetési forrást... (Bár jól tudjuk, hogy csak földcsuszamlás, árvíz és környezetszennyezés lesz mindezek után, még akkor is, ha egy-két R[omániai] M[agyar] D[emokrata] Sz[övetség]-es képviselő éppen ebből a bizniszből avanzsáltatta fel magát az magasságos TOP 1oo leggazdagabb romániai listára...) Sza’ friss, tiszta levegő, szinte érintetlen természet, dicső történelem, katolikus világlátás. Lerobbant termálfürdők, vad medvék, papíron természetvédelmi területek, büszke nemzeti öntudat, szép, belevaló lányok... A marosvásárhelyi színire felvételiző igen szép és tehetséges, alig érettségizett fiatal lányok, akik majd I. osztályú előadásokba lépnek fel, s ahogy ők maguk is Színikritikus-Díj-jelölést kapnak egy-egy alakításukért, és/vagy filmbe is címszerepelnek, rögtön el is tűnnek Kolozsvárra, avagy ki az kies kis pátriárkából, egyenesen az szép, széles nagy nyugati anya-, Magyarországra.

Gyergyószentmiklós, Csíkszereda


Alig néhány éve alakult tehát, de rögtön a rendszerváltás után, 199o-ben, a Gyergyói-medence kisvárosában, egészen pontosan Gyergyószentmiklóson (összlakosság: 19.ooo, ennek 89 %-a, azaz 17.ooo, magyar) a csak magyar Figura Stúdió, továbbá 1999-ben, a kissé délre fekvő Csíki-medence egy picivel nagyobb városában (de hisz megyeszékhely), Csíkszeredában (összlakosság: 42.ooo, ennek 81 %-a, azaz 34.ooo, magyar) a szintén csak magyar Csíki Játékszín (Csíki medence geográfiai, földrajzi toposza + romantikus felhangú pályakezdés terminusa). No és szintén kissé délebbre, a Brassói-medencében, az előbbieknél is alig valamivel nagyobb, de szintén megyeszékhely Sepsiszentgyörgyön a román tagozattal és a magyar bábtagozattal egy épületben működő, immár régedesrég túl a félévszázados múlton is, a Tamási Áron Színház. (aha, na ja’, sza’: a drámaíró szülőfaluja, Farkaslaka, nem is ehhez a színházhoz esik a legközelebb, hanem Székelyudvarhelyhez, ha-ha-ha, olyan bájosak ezek a kis mentegetődző magyarázkodásra alkalmat adó anomáliák, hah, ettől függetlenül mindmáig talán Sepsiszentgyörgyön játszták a világon a legtöbb Tamási Áron-előadást), ez utóbbi művészileg ma talán a kolozsváriaknál is érdekesebb előadásokkal, lásd Bocsárdi László művészeti vezető a 2ooo-es években feltűnt (s még ma is) ínycsiklandó-provokatív, kiváló rendezéseit (mint hajdani-valamikori Tompa Gábor-tanítványét) és az általa meghívott rendezők egyszeri csúcsait.

Na, s akkor ezek a színházak tehát mind-mind helyi önkormányzatiak, egészen pontosan az éppen adott városok fennhatósága alá tartoznak, kell, és jó is a bérletrendszer. Már mint olyan a megyejárás nem is igazán kötelező, mint ahogy a minőség sem igazán, kivéve no persze, természetesen a már rég félévszázadon túli Sepsiszentgyörgyöt.

Irjuk tehát a valóságnak megfelelően, szigorú (és ezért oly igen hevesen üldözött) színikritikusi mivoltunk teljes tudatában, hogy sem Gyergyószentmiklóson, de sem Csíkszeredában mindmáig, de az adott színházak indulása óta nem jött létre egyetlen I. osztályú előadás sem, tehát minden lelkiismeret-furdalás nélkül nyugisan lehet, művészi szempontból, ezeket középszerű színházaknak titulálni.

Ah! Azért túlságosan részrehajlók ne legyünk. Irhatnók pld., hogy 2oo8-ban Temesvárról megérkezik Csíkszeredába Victor Ioan Frunză, egy I. osztályú rendező. De pusztán az ő jelenléte még nem jelenthet garanciát egy I. osztályú előadás létrejöttére. Legfenneb az afele vezető utat mutathatná meg... Igy is van, hisz az itteni A kék madár-rendezése után 2oo9-ben már Veress Albert címszereplésével kerül bemutatásra Molnár Ferenc Lilioma. De erre is alig figyelnek fel a kritikusok, nem is kap csak egy-két pontot a Színikritikusok Díjába, tehát tanulmányunk mellőzni is szeretné ennek méltatását, hisz iratlan a szabály, de működik: 5 pont alatt egyetlen előadás sem kaphat díjat, 5 pont alatt egyetlen előadás sem jelenthet magyar színházművészeti szempontból veszélyt.

Sajnos az átlag egyre érdektelenebb, s aggasztó, hogy színre kerülhetnek bemutathatatlan színvonalú előadások is. Az erdélyi magyar színház általános unalmához vezet ez. Azoknak a nagyszínpadi produkcióknak a jelentős része, amelyeket a legtöbben látnak, tényleg rutinos iparmunka, vagy még az se. Valóban hihetetlen méretűre duzzadt bizonyos teátrumok repertoárja, a színész elfelejti a szöveget, a súgó betegszabadságon, a világosító is, s a díszítő is, s mire újra műsorra kerül egy-egy darab, már régen más, mint az, ami a premieren volt. Igy aztán a néző magára vessen. Ezen kívül tényleg nemigen jönnek a huszonéves kultúrmenedzserek (főkönyvelő?!...), mert ha jönnek, útjukat állják, szóval az a bizonyos kígyó egyfolytában, unos-untalan saját farkába harap. De már ezt is kezdjük megszokni. Nem látni elmozdulást a hagyományos pszichológiai realizmus irányából. Mintha nem járt volna el, gyakran a rendezőjükkel együtt, az idő felettük.

Észlelhetjük, hogy a magas és triviális kultúra viselkedés-mintái azért mind gyakrabban egybemosódnak. Műveltebbek is örülnek bizonyos giccsnek. A kultúra másodrendűvé vált, a pénz elsőrendűvé, s a társadalom ezt kész is befogadni, sőt, mi több: meg is követeli! A kultúra privát ámor, tehát magánszerelem kérdése. De a kultúra piacosodása még nem mentség a színvonaltalanságra. A szórakoztató műfajokat is, mint bármit, lehet színvonalasan is művelni.

Hogy bőrüket mentegethessék, s hogy létüket igazolván ne tengődhessenek a teljes érdektelenség mezsgyéjén, Gyergyószentmiklóson kitalálták a Romániai Kisebbségi Színházak Kollokviumát, melyeket páratlan években rendeznek meg, mert a páros években a vándorló Romániai Interetnikai Fesztivál váltogatja. Nem igazán rangos rendezvények ezek, a találkozókon soha nem látni igazán erős, I. osztályú előadásokat. Igen könnyen lehet tehát érvelni meglétének feleslegességéről, az ilyesféle lokális összejövetelek Kisvárda miatti felesleges voltáról.

Sepsiszentgyörgy (összlakosság: 61.ooo, ennek 75 %-a, azaz 46.ooo, magyar) 2ooo óta tehát a legértékesebb erdélyi magyar színház a kolozsvári mellett. Sepsiszentgyörgy... Sepsiszentgyörgy... Ahol a Don-kanyart is megjárt, a Magyar Állami Vasutaknál egy egész életet lehúzó nagyapám nagyanyámmal együtt szépen éldegélte egy kis külvárosi, kétszobás emeleti tömbházlakásban a hátralevő esztendeit, nos, a kilencvenes éveket itt is a középszerű előadások jellemzik. Ennek ellenére, vagy ha jobban tetszik: mindezeken túlmenően, mikor már majdnem kiúttalannak tűnt eme lesújtó színvonaltól megszabadulni, lám 1999-ben mégis két I. osztályú előadás jön létre. Az egyik éppen egy zenés-szórakoztató, a Magyarországról meghívott, sajnos túl korán, alig félévszázados korában elhunyt Soltis Lajos egyszeri vendégrendezésében. Ez pedig Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcija volt, a később, 2oo9-ben tehát a Magyar Filmszemlén is díjazott Gárdos Péter-rendezte Kosztolányi Dezső-adaptáció, a Tréfa c. filmben való szerepe után Kolozsvárra szegődő Váta Lóránd címszereplésében.

A másik egy norvég romantikus világdráma, egészen pontosabban Henrik Ibsen Peer Gyntje, Barabás Olga rendezésében. A címszerepet egy budapesti filmrendező-hallgató, név szerint az Hajdú Szabolcs alakítja, aki aztán magával is viszi éppen azt a Török-Illyés Orsolyát, aki Marosvásárhelyen, végzős színisként éppenhogy a Bocsárdi László-rendezte Luigi Pirandello Az ember, az állat, és az erény c. előadás szereplője lehetett. Eme I. osztályú előadásról jómagam is írtam egyoldalas színikritikát annak idején a helyi napilapba, a Népújságba, kezdő, lelkes, de mégis mintegy hozzáértő műbírálóként, meglehetősen zord ítészként. De ezt már fentebb is leírtam, s igazán nem szeretném feleslegesen ismételni magam kicsinyes, apró-cseprő, jelentéktelen dolgokkal... S akkor végülis az történt, hogy Hajdú Szabolcs Török-Illyés Orsolyát később majd a Magyar Filmszemlén (is) díjazott filmjeinek címszereplőjévé tette, kezdve még ez évben a Kicsimarapagodával, no persze, természetesen, most is, mint mindig, s folytatva a 2ooo-es Macerás ügyekkel. (Azt már láttuk az előbbi fejezetben, hogy hogyan került Szatmárról, szintén filmen keresztül, Budapestre Márkó Eszter...) No de a Peer Gynt díszlet-jelmeztervezője az a Bartha József volt, aki színi-tanulmányaim ideje alatt két éven át képzőművészet-történetet tanított nekem. Ezt a Peer Gyntöt végülis felvette és közvetítette a Duna TV, s noha ma már (nemcsak) a magyar színiegyetemek hallgatói (is) elemzik, ez a felvétel a színház hivatalos honlapján mindmáig mégis hozzáférhetetlen.

Koltai Tamás, a Színház főszerkesztője elismerően ír a Peer Gynt előadásáról, melyben az eredeti darabot inkább fölismerni lehetne, mintsem megismerni, hisz a rendezőnő az utazás-család-gynti én-szerinti hármas motívum alapján azok köré komponálta át, mintegy poétikai sűrítménnyé szublimálva azt, mindazonáltal kimunkált előadás benyomását keltve.

De ezek csupán előjelzik a később kibontakozó minőség-orientált produkciók láncolatát, hisz ezek után a 2ooo-es években a művészi színvonalát illetően Kolozsvárral (is) igen kitartóan vetekedő magas művészi színvonalon megvalósított előadások megannyi mesterpéldánya következik.

Na, s akkor ezek után, 2oo1-ben troppantva dobbantott bakkancsával, hogy megremegett s nagyot zendült az egész székelyföldi (és ezzel egyidőben az összmagyar) színházi világ, egy lengyel szürrealista, egészen pontosan Tadeusz Slobodzianek Ilja próféta-rendezésével az bocs? bocsánat? csárda? – Ó, dehogy! – De hisz: Bocsárdi ász ló? gázló? lasszó? láss ó? – Ó, dehogyis, csak: László (címszerep: Pálffy Tibor), s itt Pászt Patrícia fordítása is kiemelkedően hozzájárult az előadás művészi sikeréhez. Ilja üdvözítő keresztútja egy mai profán passióként elevenedett meg előttünk, s az előadás fontos eszköze volt a későbbi rendezésekben mesterfokra emelt ambivalencia is.

Bocsárdi Lászlót a nyolcvanas évek második felében, miután Csiáó kommunista diktatúrájának legsötétebb éveiben megszerzi Temesváron vegyészmérnöki oklevelét, még csak a gyergyószentmiklósi amatőr, de akkoriban professzionalista színházak előadásaival is vetekedő, Románia egyik legjobb alternatív, mozgásszínházi hagyományokkal rendelkező együttesénél találjuk, majd a kilencvenes évek első felében Marosvásárhelyen, Tompa Gábor tanítványaként elvégzi a színházrendezői szakot, s a kilencvenes évek második felének bátortalan próbálkozásai, hányattatott bizonytalansága(i) után végre valahára megtöri a jeget, hogy felspriccelhessen az meleg gejzír: ahogy a prizmán keresztül a fény a szivárvány színeire bomlik fel, úgy sikerül neki a sepsiszentgyörgyi színház tehetséges fiatalokkal való felfrissítése és helyzetbe hozása után, természetesen állandó munkatársai, név szerint az Bartha József díszlet-, ill. Dobre-Kóthay Judit jelmeztervezők hozzájárulása révén, a 2ooo-es években a konkrét eredmények felmutatása. S ha Tompa Gáborról el lehet mondani, hogy előszeretettel kedveli az abszurdot (még a komédiából, tragédiából is csak azt képes kihozni), akkor Bocsárdi Lászlóról kijelenthető, hogy ő a lengyel szürrealizmus megszállottja.

Egy évre rá, 2oo2-ben tehát, következett (nota bene: nem egy, de) két (lám, azki túlbuzgó igazgatóként sem elégszik meg saját társulatánál az évi egy rendezéssel, markolni, markolni, markolni nagyot!...), újabb I. osztályú rendezése, előbb egy magyar avantgardista, egészen pontosan Tamási Áron A csoda címen játszott Énekes madár-átirata (címszerep: Kicsid Gizella).

Azt írja erről az előadásról Bodó A. Ottó Gyilkosok szerelme c. kritikájában a Színház oldalain, hogy a rendező a dráma mélyén fellelhető archetipikus helyzeteket, erővonalakat hangsúlyozottan színházi szituációkká transzponálja. Nem illusztrál, hanem autohton világot épít, s eképp ez az előadás napjaink valóságának lesz a metaforája. A játékot tulajdonképpen Tamási Áron álmodja, ő a játékmester tehát, a rezonőr, és ugyanakkor észrevétlen szereplője is önnön álmának. Eszerint az álom és a színházi előadás egybemosódik, s így eme szervesülésben egyszersmind fantasztikum és realitás is egybemosódhat. A színpadi világot pedig nem az ember feletti, hanem az emberből fakadó erők mozgatják, melynek középpontjába így nem a fantasztikum, hanem az ember kerül. Az idézőjelbe tett előadás pedig azt jelzi, hogy ez a színház egy hazug, önbecsapó álom.

Ezután egy angol reneszánsz, talán minden idők legjobb drámaírója, egészen pontosan az vilmoskörte? – Á, William Shakespeare Rómeó és Júlia- (címszerep: Nagy Alfréd és Péter Hilda) rendezése következett.

Azt írja Kovács Dezső Játék a szerelemmel és a halállal c. kritikájában a Színház hasábjain, hogy az előadás magával sodor, villódzó képek zuhognak benne, miközben édes dzsesszzene csordogál, és reneszánsz festmények metszik ki a teret az időből. A rendező itt a tragédia hátországában meghúzódó szikár önzést, tomboló érzékiséget, nyers ösztönöket, vad testiséget szólaltatja meg. Vízióit álombaletté formálja, s metaforikus jelentéssel ruházza fel. Amit látunk (szépség, játék, önirónia, reflexió, horrorba hajló szépséges tragédia), azt mind szuperplánokból és nagytotálokból látjuk. A távolságtartással pedig elidegenít. A szerelem itt: hatalom, a hatalom pedig: érzéki erő. Az előadás az érzéki valóságot emeli át a szellemibe, s a szellemvilágot transzponálja érzékivé.

2oo3-ban egy antik görög, név szerint az Szofoklész Antigonéjának (címszerep: Szorcsik Krisztina) eredeti módon újraértelmezett előadása Zsámbéki kísérlete után következett, a társulat árnyaltan kifinomult munkája. 2oo4-ben, stilárisan továbbra is maradván az előbb adott korban, tehát szintén William Shakespeare (ó, te ló?!) Othello, a velencei mór-rendezése (címszerep: Pálffy Tibor), s itt mártás? már tojás? már te? Márta? Mátra? Tátra? – Ó, nem, dehogyis: Mátrai László (2oo6-ban az RMDSZ Communitas-ösztöndíjában részesül) alakítása is kiemelkedően hozzájárult az előadás művészi sikeréhez.

Azt írja Koltai Tamás a Színház főszerkesztője a Megéri végigélni? c. kritikájában, hogy álom és ébrenlét nem választható el élesen külön az előadásban, a tudatalatti megjelenése és a valóság rémálma egy tőröl fakad. Urbán Balázs szerint pedig a rendezést, most is, mint mindig, no persze, természetesen, a koncepciót az egyedi fantáziával és erővel kivetítő forma határozta meg.

A 2oo5-ös esztendőben Bocsárdi László nem rendezett Sepsiszentgyörgyön. Nem rendezett, mert ezt az évet a Kolozsvárról meghívott vendégrendezőknek szentelte. E sorba tehát mindenekelőtt egy román, képszínházban gondolkodó rendező, név szerint az Mihai Măniuţiu Euripidész Médeia-rendezése tartozik (címszerep: Bicskei Zsuzsanna), ő pedig magával hozta jelmeztervezőjét, Iuliana Vîlsant.

Azt írja Emberek közt senki c. kritikájában Boros (de nem flaskó) Kinga a Színház oldalain, hogy ebben az autonóm és következetes színpadi világban minden szó mást jelent elsődleges értelméhez képest: tettet, elhazudja amit mondója gondol, ironizál, kicsúfolja a beszélgetőtársat, megaláz. Az őszinte szándékot itt csak egy-egy önkéntelenül árulkodó mozdulattal, vagy rejtélyes jelekkel lehet kinyilvánítani. Amit látunk: szenvedéstörténet, hisz itt a gyerekgyilkosság megváltásnak minősül, mert Médeia a véglényekké sorvadt emberek közül emeli ki a gyerekeket. Az előadás egyszerre hagy maga után intellektuális örömet, de egyszersmind zsigeri döbbenetet is.

A sikeres vendégrendezés láttán Tompa Gábor is, minden töprengés és gondolkodás nélkül azon nyomban szakít magának időt, s felbátorodik, Both András díszlet-jelmeztervezőt előbbi, Pesti Színház-beli rendezésének munkatársát hozván magával, hogy egy elfranciásodott ír abszurdot, Samuel (Sámuel Brekegett, ah, de mily pechem lett?!) Beckett Godot-ra várva c. darabját rendezze újra meg, ugyanolyan látványban részesítve bennünket, és egyszersmind ugyanolyan koncepcióval is traktálva. Remake. Csak éppen most más színészekkel.

Azt írja Boros Kinga erről az előadásról, hogy itt a színész önmagát haladja meg természetes játéka révén: mozdulatait nem készíti elő magamutogató gesztusokkal, s nem is játszik rá a figura nevetségességére, mint egyébként azt előző alakításaiban tette. A várakozás itt mint cselekvés jelenik meg, s nem mint hiány. Ennek következtében a szöveget, kisebb-nagyobb sikerrel, a színészek felfokozott tempóval pörgetik. De mindez miért? – Csupán csak azért, hogy Tompa Gábor majd elvihesse magával a közben Színikritikusok legjobb női mellékszereplő-Díjassá váló Péter Hildát, de Váta Lórándot is. Már láttuk hogyan kerül el Szatmárról Márkó Eszter, Sepsiszentgyörgyről meg Török-Illyés Orsolya. És most lám: Péter Hilda is. És Váta Lóránd is. Na jó, a csajszi egyelőre még marad Erdélyben, hisz Tompa Gábor vérserkentő ostorcsapásinak suhogásira az markoló Markó bella Béla excellenciás főméltóságának fő-fővédnöksége alatt működő RMDSZ, á, dehogyis kommunista, csak Communitas-Alapítványa 2oo9-ben havi 9oo lejes (kábé 2oo euró) színházművészeti alkotói ösztöndíjban részesítette (Váta Lóránd ezt már 2oo5-ben megkapta), minden elvárás és kötelezettség nélkül... - - - Hát... Nem valami felkerekített összeg... S noha Péter Hilda is címszerepelt már külföldön (Berlinben) is díjazott magyar filmben, mégpedig a 2oo8-as, (Budapesten élő) Peter Strickland-rendezte Varga Katalin címűben, számunkra mégis kivándorlás-gyanús... Vagy mégsem?!

Egy évtized se kellett, hogy elteljen az 1999-es Soltis Lajos-rendezte Kakuk Marci, mint zenés-szórakoztató előadás sikere után, hisz szintén az Tompa Gábor kebelének oly igen nagyon melengető langy köréből érkező nem pók és nem hadjárat, de Keresztes Attilának is sikerült azt elérnie, mégpedig a Kálmán Imre-Leó Stein-Béla Jenbach Csárdáskirálynőjének rendezésével (címszerep: Kicsid Gizella). Egy évtizedet írtunk tehát, s igaz ez akkor is, ha Keresztes Attila 1999-ben, Kolozsváron színrevitt, s no lám-no lám, szintén I. osztályú zenés-szórakoztató előadásnak, cím szerint A fátyol titkainak talán-tán nem véletlen sikerével hozzuk kapcsolatba. Ugye-ugye, hogy a legminimálisabb színházrendezői képesítés nélkül is lehet cirka másfél évtized alatt... hümmm, hogy is mondjam... a csucsu... á, dehogyis: a csúcsra jutni?

2oo6-ban Bocsárdi László visszatér sepsiszentgyörgyi rendezői székébe, hogy egy ír szimbolista-realista, név szerint az John Millington Synge A nyugati világ bajnoka-rendezését (címszerep: Pálffy Tibor) Craiova után Sepsiszentgyörgyön is megvalósíthassa. De ezt az esztendőt (nota bene!) még egy I. osztályú rendezésével is bővítni tudja: a Rómeó és Júlia, ill. az Othello, a velencei mór után már tényleg trilógia-gyanús William Shakespeare Lear királyával (címszerep: Nemes Levente), és itt kiemelkedően kiváló Bob Fülöp Erzsébet alakítása, de Könczei Árpád zenéje is. Később a Budapesti Nemzeti Színházban is színreviszi... Remake, remake, remake. Ebből él, ha lép... Tompa mellett Bocsárdi...

Azt írja (nem húsvéti, de) Karácsonyi Zsolt Részletező egész c. kritikájában a Színház hasábjain, hogy a Leart a rendező fokozatosan alakítja maivá, sőt, a nézők jelen idején túllépve a jövő egy lehetséges negatív utópiáját is megmutatja, mégpedig úgy, hogy a nézőnek az az érzése támad, hogy a karakterek az ő saját világából valók. Ez egy lényegre redukált előadás, semleges, mondhatni üres térben zajlik. Ebben a Learben senki sem lehet ártatlan. A poliszemikus, többféleképpen is értelmezhető előadás tehát saját valóságát idézőjelbe teszi. Britannia itt a bolondok hajója. Lear ugyan túllép az elme korlátain, de korántsem önszántából: a jövő egy lehetséges őrületének látványát a jövőt is jelképező utódoknak, saját lányainak köszönheti. A Budapesti Nemzeti Színházban megrendezett repríz elmaradt Bocsárdi László jelentősebb sepsiszentgyörgyi rendezéseinek színvonalától. Hiába, na: akárcsak Tompa Gábor, Bocsárdi László sem képes saját társulatának szűk, zárt körét túllépni...

2oo5-höz hasonlóan 2oo7 újabb szünet Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi rendezői tevékenységében. Á, persze-persze. De hiszen épp elindul Bukarest fele, Tompa Gáborhoz hasonlóan román színháznál akarván rendezni... Délnek ered hamubasült pogácsával a felpakolt batyujában, könnyedén szökellve átallépdel a Tömösi-hágón, s szépen kezd leereszkedni a Prahova-völgyén, de sajna nem jut el a román fővárosig, mert Ploieşti-en korahajnali félhomályban még igen könnyen meglehet, hogy álmos csipáit lankadva dörzsölgetvén leszáll a gyorsvonatról, a VIP-IC-ről hogy egy francia klasszikus komédiát, egészen pontosan Molière Don Juanját rendezze meg, méghozzá (ezt is) I. osztályúan.

2oo8-ban Sepsiszentgyörgyön viszont ismét egy lengyel szürrealista, egészen potosan Witold Gombrowicz Yvonne, a burgundi hercegnő-rendezése következik (címszerep: Kicsid Gizella), s ez utóbbi előadásban kiemelkedik Botka László kiváló alakítása is.

Urbán Balázs szerint ez az Yvonne egy igen színes, gazdag, a különböző hatáselemeket hallatlan magabiztossággal alkalmazó, ambivalens értelmű, igen erős, hatásos, gondolkodásra késztető, szuggesztív előadás, mely egyszersmind túl is mutat önmagán: egy kiteljesedni, kikristályosodni látszó színházi nyelv van itt jelen, és ezt az odaadással és fölényes szakmai biztonsággal alkalmazó társulat is mutatja. S miközben a színészek tökéletesen belesimulnak az erősen stilizált, groteszk színekkel átitatott reflexív játékmódba, a mozgással, a nonverbális eszközökkel, a hangsúlyok sajátos változtatásaival valamennyien egyénítik is a karaktereket.

Roppant érdekes, hogy a lengyelországi (gombrowiczi) fesztiválszereplés után Bukarestben az FNT-n való előadás alkalmával a Román TV kulturális csatornája, majd Budapesten a Duna TV is külön-külön saját TV-felvételt készít, majd közvetít is, természetesen, most is, mint mindig, ezek a felvételek a színház honlapjáról elérhetetlenek.

És most Bocsárdi 2oo9-es, A mizantróp-rendezéséről is ejtsünk szót, egy kicsikét, az alábbiak szerint...

Tény és való, igaz: amilyen klassz, erős vagesz, abszolút profi Molière-rendezésekre képes Magyarország, lásd az Örkény Gothár-, vagy újabban a Katona Zsámbéki- rendezését, úgy 1oo%-ban megkérdőjelezhetetlen: Erdélyben még a legjobb rendezők sem értik Molière-t. Nem értik, mert nem is érthetik, hisz Molière egy teljesen más dramaturgia szerint működik, egy teljesen más dramaturgia szerint, mely nem kompatibilis sem Tompa – később majd, a következő fejezetben látni fogjuk, hogy bizony-bizony ő sem ért hozzá, csak megátalkodottan kontárkodik –, sem Bocsárdi elképzeléseivel, megközelítési módszereivel.

Molière A mizantróp-ját 1666-ban írta, s még az évben be is mutatták saját társulata előadásában, saját rendezésében és saját címszereplésével, s méghozzá Párizsban. Bessenyei György A filozófus-át pedig 1777-ben írta, még akkor is, ha csak 15 évvel később, éspediglen 1792-ben mutatták be, BP-n, no de attól függetlenül azért mégiscsak... hümmm-hümmm-hümmm... és milyen érdekes: no lám, no lám!!!... csekély 111 éves (DK-EU-i) késése ellenére ez is 5 F-es komédia, tematikájában, de még stilárisan is előbbi magyar megfelelője. S hogy azzal a nagy erőfeszítéssel mégis miért nem a magyart rendezte meg Bocsárdi uraságom? -- Hát tán mer' a culfeoldi mindig jobb, ugyebár, ám bár...

Azt írja nem ugrik, de Ugrai István, a Színház kritikusa, Tükröm, tükröm c. kritikájában, hogy:

Az árnyalatok hiánya, az egyetlen pontba sűrített mondanivaló koncentrált közlése a hibája tulajdonképpen e produkciónak, és ez az oka annak, ha a közönség elfárad rajtuk.” Az előadás nagyrészt Pálffy Tibor teljesítményére épül, a rendezés viszont közhelyes és nehezen befogadható a félreértelmezett önkifejezés csapdája miatt, mely bántó szájbarágáshoz vezetett.”

És így folytatja:

„Bocsárdi ugyanis láthatóan nagyon meg akarta mondani véleményét az emberi fajról, és igyekezetében figyelmen kívül hagyta, hogy Molière, akárhogyan csűrjük-csavarjuk, mégiscsak komédiákat írt, ami természetesen nem zárja ki a mély és rétegzett drámai tartalmat, csak éppen ezt a hatást mint író nem tragikus, hanem könnyednek látszó, komikus eszközökkel kívánja elérni. Persze a színházi alkotónak szíve joga ezt másképpen értelmezni, csak akkor könnyen előfordulhat, hogy az írói és a rendezői szándék kioltja egymást, és nem marad más, csak a mindenképpen hatni akarás.

Bocsárdi rendezői koncepciója már Alceste első mondatával egyértelművé válik: itt most valódi, mélyen elszánt és kérlelhetetlen embergyűlöletről lesz szó, nem pedig cinikus, ironikus, nagystílű utálatról. Ebben a kontextusban nincs helyük szerethetően együgyű figuráknak, csattanós poénoknak és elmés kifigurázásoknak, [mert itt már] mindent elnyom az emberi faj hangos butasága és szánalmas szimplasága, amely természetesen része az eredeti műnek is, csakhogy nem egyetlen és kizárólagos alkotóeleme.

Pedig a színészek, és elsősorban Pálffy Tibor, hihetetlen energiával próbálják alátámasztani ezt a koncepciót, és valamennyien pontosan végrehajtják a rendezői utasításokat. A címszereplő Pálffy alakítása egészen mély őserőből táplálkozik, folyamatosan a szívroham szélén egyensúlyozva harcol az egész világ ellen. Játéka egy releváns rendszerben minden bizonnyal katartikus lehetne. Szerelmét, az itt groteszk gesztusokkal operáló végzet asszonyát, Célimène-t Kicsid Gizella alakítja, [de] nem miatta marad a karakter teljesen értelmezhetetlen. Ugyancsak fegyelmezetten dolgozik a segítőkész, Alceste eszére apelláló Philinte szerepében Mátray László, az álszent Arsinoéként Gajzágó Zsuzsa is, valamint Diószegi Attila, Nagy Alfréd, D. Albu Annamária és Szakács László, akiknek figurái azonban teljesen súlytalanná válnak a kongó konstrukció légüres terében.

Az eszköztelenség (a díszlet mindössze pár szék, valamint egy nagy tükör) és a sokáig felkapcsolva hagyott nézőtéri fény is arra utal, hogy itt nem a külcsín, hanem a belbecs felmutatása a cél. Ezt üdvözölhetnénk is, ha a kifejtett tartalom nem lenne végtelenül egyszerű, és a maga egyszerűségében hamis. Egyszerű, mert nem keres okokat, és hamis, mert az embert elfogultan, csakis az önző, ostoba, gonosz és pökhendi oldaláról mutatja meg, szimpla és végtelenül ellenszenves fajnak ábrázolva minket. Hangsúlyosan „minket”, ugyanis a rendező a tükör által kivonja az alkotókat ezen megállapítás alól (hiszen mindannyian képesek a tükör mögé menni, sőt a karakterek onnan lépnek elő). Az Bocsárdi személyes problémája, ha ilyennek látja a világot, ám maga a gesztus a színpadon már-már ízléstelenül lenéző és ellenszenves, persze nem önmagában, hanem ezzel a fedezetlen tartalommal párosítva.

Hogy mennyire nem jön át az általa közvetíteni kívánt üzenet, és mennyire talmi a színpadi történés, az is bizonyítja, hogy a tükör ilyetén használatára semmiféle nézői válasz nem érkezik, a publikum álmoskásan teszi túl magát a nagyot ütni akaró, de erőtlen provokáción. A kényszeredett művészi mondanivalót ráadásul az előadás végén kivetített és jókora decibel-támogatással zúgó vízesés nyomatékosítja, körülbelül fél percen keresztül, de ez már csak a nyögés a nagy akarás végén.”

A hatás, a logika, a felépítmény így bizonytalanabbul működik, mivel annak az egynek a folyamatos ismétlése unalmassá, sőt érdektelenné teszi az egészet. Akkor is, ha jelentős értékek állnak mögötte. 

Az viszont természetesen mindenképp értékelendő igyekezet, hogy a legújabb fordítást használja, és hogy különválasztja a jelmez-, ill. díszlettervezői (játéktér-alkotói), dramaturgiai alkotási területeket, bár ezt valószínűleg magyarországi minta alapján cselekszi. Ami önmagában nem egy rossz dolog: puszta formaság után most már jöhet a tartalom is!!!...

No jó. Dehát, persze, ne feledjük a színészeket, akik nélkül igazából nincs is, és nem is lehetséges színház. Az igazi örömöt mindenekelőtt ők nyújtják. Ők azok, akiknek I. osztályú alakításait éppenhogy ezen előadások tették lehetővé, akár címszerepekben is gondolkodhatunk: Bicskei Zsuzsanna, Bíró József, Kicsid Gizella, Nemes Levente, Pálffy Tibor, Péter Hilda, Szabó Tibor, Szorcsik Kriszta, Váta Lóránd. Igazándiból nincs is olyan I. osztályú előadás, amelyben ne nyújtottak volna olyan szintű alakítást, mely a Színikritikusok Díjára is érdemes jelölést ne eredményezett volna.

S bár jómagam a Rómeó és Júlia, ill. az Yvonne dramaturgiai munkálatait igen szívesen elvállaltam volna, mégsem bánom, hisz Bocsárdi László teljesen más elképzelések szerint vitte azokat színre, valahogy csak összekutyulta gőzölgő kémcsövében a különböző ingredientumokat, csillámlóan lepárlotta, porhanyósra tisztította, zagytározta, majd salakmentessé kondenzálta, s dekantálta olymódon, hogy felbugyborgó nedűjének fröcskölő zamatja látványosabb s bendőforgatóbb kavargásokat idéztenek elő, mint amit az szerény adaptációim lehetővé tennének, s ráadásul kiváló színvonalon, amiért mégsem haragudhatok. Osztán meg ezek mind klasszikus darabok, ami azt jelenti, hogy jövőre is aktuálisak lesznek, maradnak, bármikor elővehetőek... Viszont az olyesféle, önnmaguknak is ellentmondó igazgatói kijelentések, mint: “Kívülről becsöppent emberekkel nem dolgozunk.” vagy „Az ajtókat ki kell tárni, szükség van újabb és újabb kihívásokra.” – önmagukért beszélnek.

Dehát mit vagy úgy oda? – A színház a legzordonabb maffia, mindig készen áll az illetlen betolakodók meg a tényfeltáró, igazságkereső Cattani-kkal szemben, ellen, megvédi ám magát az mindenféle külső, léha, kotnyeleskedő kotty belé-szilvaléktől, ööö...- - -! Mert hiszen be van fejezve a nagy mű, igen, a gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell... – S mi tessék rajta? Hogy...- - - Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? – Aztán mi végre az egész...? - - - Méltó-e...? - - - S hiányzik... - - -

Nos, ha Kolozsváron Tompa Gábor neve 199o óta azonos az I. osztályú színház fogalmával, akkor annál igazabb ez 2ooo óta Bocsárdi Lászlóra nézvést Sepsiszentgyörgy esetén. Egyik sem képes saját társulata nélkül I. osztályú előadást létrehozni. No de ettől függetlenül: ugye, hogy egy világvégi, keleti kisvárosban, a magyar föld legeslegszélén is lehet I. osztályú színházat csinálni? – Még szép! Vajon hogyan csinálják?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése