Összes oldalmegjelenítés

2011. május 1., vasárnap

Tragédia, első (az erdélyi magyar színház elmúlt 2 évtizedéhez): Szatmárnémeti, Nagyvárad, Temesvár

A prológus terjedelméhez és stílusához hasonló fejezetet Emese bejegyzése miatt 1o sorosra rövidítettem, az alábbiak szerint, hogy ezúttal ne lehessen 4 felé vágni a fingot, de bizony ez már így is olyan ízetlen, sótlan, szikár, száraz lett...

Szatmárnémeti (összlakosság: 113.ooo, ennek 39 %-a, azaz 45.ooo, magyar): zéró öröm

Nagyvárad (összlakosság: 2o6.ooo, ennek 27 %-a, azaz 56.ooo, magyar): zéró öröm, ráadásul a megyei önkormányzat a fenntartó, miközben a többi erdélyi magyar színház, lásd: Szatmárnémeti, (Arad,) Temesvár, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, (Kézdivásárhely,) Székelyudvarhely fenntartója éppenhogy, nagyonis helyesen, a városi önkormányzat, tehát ez nem korrekt a többiekkel szemben, nem azonosak a feltételek, tehát nem szabad a verseny, illojális a konkurencia, nem beszélve az európai decentralizáció elvéről (a megye tartja fenn a város színházát?!...), a művészi szabadság csorbulásáról, kötelező megyejárásról, stb... Ha egy városnak kell színház, tegye ki a pénzét, ha pedig nem, akkor nem!

Temesvár (összlakosság: 311.ooo, ennek 7 %-a, azaz 24.ooo, magyar): 1998 – 2oo9 között Victor Ioan Frunză (Marosvásárhelyről érkezett és Csíkszeredába távozott, de közbe rendezett másfele is, Bukarestben, Budapesten is) I. osztályú rendezései (kivéve a középszerűre sikerült 2oo4-es Vişniec-, ill. 2oo9-es Egressy-rendezéseket), azaz:
1998 Alfred de Musset: Lorenzaccio (címszerep: Balázs Attila), lásd: Duna TV
2ooo Raymod Cousse: Sonkastratégia- (címszerep: Demeter András), ill. Gyermekszemmel (címszerep: Balázs Attila)
2oo1 Eugène Ionesco: A lecke
2oo3 William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi (címszerep: Balázs Attila)
2oo4 Matei Vişniec: A kommunizmus története elmebetegeknek
2oo9 Egressy Zoltán: Június, ill. Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott (címszerep: Katona László és Balázs Attila)

És végül a részletes, kidolgozott változat, azoknak, akik nem azonosulnak Emese bejegyzésével:

Szatmárnémeti, Nagyvárad

Földrajzilag Románia Nyugati-alföldjén. Mindhárom repülőtérrel is rendelkezik, mindhárom megyeszékhely, s a lakosok száma mindhárom esetben jóval meghaladja a 1oo.ooo-et, s (Temesvár kivételével) a magyarság részaránya a 2o %-ot is. Egymástól még légvonalban is több mint 1oo km.-re helyezkednek el, s messze esik innen Nyíregyháza, Debrecen, Szolnok, Békéscsaba, de Szeged is...

Tehát ott van a Partium: Szatmárnémeti (összlakosság: 113.ooo, ennek 39 %-a, azaz 45.ooo, magyar) és Nagyvárad (összlakosság: 2o6.ooo, ennek 27 %-a, azaz 56.ooo, magyar). A nagyváradit a megyei önkormányzat tartja fenn, tehát kötelező a megyejárás. Minden előadást minden évben el kell juttatni a környező kisvárosokba, s ez szerintem egy nagyon rossz dolog lehet, emlékezzünk csak egy kicsit vissza a vándorszínészet korában tapasztalható megannyi visszásságra! Hál’ ‘stennek nem élünk már a XIX. századba, kábé egy olyan 1oo éve már Nagyvárad is kiharcolta magának a saját színházépület felépíttetését és saját társulat létrehozását, no lám ezek mind meg is valósultanak, és mégis... Szembesülni kell a megyejárással, a szétaprozódott igényű és szellemi szintű nézők drabális bujaságával, néha butaságával is, szétszedeted ezáltal magad, művészileg silányulsz, stb... Ezért tartom sokkal helyesebbnek a városi fenn(tart)hatóságot, mint a megyeit. Másrészt akit tényleg érdekel a színház, az tényleg megnézi, még akkor is, ha éppen nem lakik a megyeszékhelyen. Amúgyis a környező városokból sokan naponta bejárnak a megyeközpontba (suli, meló, család, ügyintézés, sport, buli, stb.), színházba persze azért nem járnak, mert nem érdekli őket a vacak kacat. Persze a kommunista diktatúra idején tapasztalható volt a nézők más városból autóbusszal érkező színházlátogatása, igaz, akkoriban még volt is mit nézni, s a kultúra sem volt ennyire szétszórattatva, mint manapság! Csakhogy az magasságos szent nagy kulturális minisztérium ezt nem éppen így látja, sajna, bajna, ajha...

A bérletrendszer az okés, még ha műemlék-értékű trianoni épületben a román tagozat mellett is. Ők persze mind, már rég lezserül túl vannak a félévszázados múlton. A rendszerváltás után hamar nevet is találtak maguknak, előbbi a Harag Györgyét, mint színházalapító, és itt ugye Brighella néven magyar bábtagozat is működik, utóbbi a Szigligeti Edéét, mint a drámaíró szülővárosa, és itt Liliput néven magyar bábtagozat is működik, sőt, szintén magyar tagozatként: néptáncegyüttes is. E két teátrum művészi színvonala az utóbbi két évtizedben igencsak kívánnivalót hagy maga után: minőségi, I. osztályú előadást a rendszerváltás óta sajnos mindmáig nem voltak képesek felmutatni.

Érdektelenül rutinos, fáradtan unalmas, dilettantizmusba hajló produkciókkal traktálják már nemcsak üresen nyikorgó ringlispílük fennhéjázó miazmáját, és ezzel együtt, no persze, természetesen, most is, mint mindig, önmaguk középszerűségén keresztül a saját valamirevaló nézőiket is, tehát olyan csapnivaló nívón játszanak, adnak elő, hogy időnként bizony igen könnyen meglehet, hogy a gutaütés kerülgeti a jámbor nézőt, azmely máskor éppenhogy meredten megdermed, s bambulva el-elbóbiskolna, meglehetősen nyugisan, ugye-ugye, hisz úgyse marad le semmiről. Felettébb igen bágyasztó estvék ezek, annyira elkeserítő itt a színvonal.

Az értékek immáron év(tized)ek óta mindig ugyanott találhatóak meg. S ugyanott nem. Csapnivalóan vacak itt minden, azmi ráadásul az ócska, silány bulvár felé tart. Alig kipróbált, szedett-vedett, szakmai minimumot nem különösebben megközelítő előadások, rutinból megoldott helyzetek, unalmasan érdektelen, időt keservesen mulató, nehezen végigülhető, klasszikusokat kipipáló, dögunalmas kulturális produktumok sorozatgyártói...

A tradíciókat, tehát hagyományokat vagy újraértékeljük, vagy csak még jobban betokosodnak, s pervertálva, tehát önmaguk ellen fordulva önfelszámolódnak, akár egy saját magát vígan felzabáló parazita. Hát kell ez nekünk, uraim? – Hát nem! Élni kell holnap is a mában. A tegnapnak pedig fuccs, kész, vége, ágyő!

E két (rossz) színház csupán egy-egy bennfentesebb, meghitt, családias teadélután-szerű bemutatkozó összejövetelre képes, melyről némely magasb körökben röpködő kultúrkáder hiányozni méltóztatik. Nagyon szomorú a helyzet, ha az echte erdélyi magyar színházak, tisztelet a kivételnek, korunk napjaiban nem tudnak minőséget felmutatni, amint esetünkben ezt két évtizede immár világosan látni a Partiumban. Pedig ‘sten uccse, Szatmáron jelenleg éppenhogy Keresztes Attila a művészeti vezető, éppen az a Keresztes Attila, aki 2oo5-ben az oly igen nagyon méltón és nem kevésbé méltán világhírű koloszvári direktor, név szerint az Tompa Gábor kebelének oly igen nagyon melengető langy köréből érkező nem pók és nem hadjárat fiatalember Sepsiszentgyörgyön I. osztályú zenés-szórakoztató előadást rendez, egészen pontosan Kálmán Imre – Leó Stein – Béla Jenbach Csárdáskirálynőjét (címszerep: Kicsid Gizella). Ez előtt meg 1999-ben Kolozsváron vitte színre, s no lám-no lám, szintén I. osztályú zenés-szórakoztató előadásként, Vörösmarty Mihály alapján A fátyol titkait. Ugye-ugye, hogy a legminimálisabb színházrendezői képesítés nélkül is lehet cirka másfél évtized alatt... hmmm, hogy is mondjam... a csucsu... á, dehogyis: a csúcsra jutni?... Tehát azt jelenti ez, vagy legalábbis azt kéne jelentse, hogy ő bizony tudja, hogy mi az I. osztályú színház. Tudja, de ennek ellenére mégsem csinálja. Na vajon miért?

Ja’, s ha már Szatmárnémeti, ahol egyetlen I. osztályú előadás sem jött létre az elmúlt két évtizedben... Azért túlságosan igazságtalanok ne legyünk. Az előadások ugyan csapnivalóak, de azért akad bennük egy-két kiemelkedő színészi mestermutatvány... De ezek az alakítások nem bírnak egy egész középszerű előadást a saját hátukon cipelni, húzni, vagy ne adj ‘sten, netán-tán még emelni is. Csupán kiviláglanak a setét koromból. Felfénylenek, csillognak-lobognak röpke pillantatra, hisz önmagában egy vagy több, mégoly remek színészi teljesítmény sem menthet meg egy koncepciótlan, ízléstelen, összetákolt előadást.

Czintos József 1994-es Emigránsok-alakítása mellett meg kell említenünk Márkó (nem Markó!) Eszter I. osztályú, 2oo3-as alakítását egy új magyar drámában, egészen pontosan Egressy Zoltán Portugáljában: ő aztán Budapestre kerül, s méghozzá a Jószef Attila Színházhoz (melynek tanodájában ráadásul oktat is), ahhoz a színházhoz tehát, mely 2oo8-ban éppenhogy megkapta a Színkritikusok legjobb rendezés-Díját Friedrich Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatásáért (címszerep: Ladányi Andrea, rendezte: Zsótér Sándor), sza’ egy csodálatosan szép testű és tehetségű színésznő, név szerint az Ullmann Mónika playmate közelébe kerülhet, köszönheti ezt a 2oo2-es Miklauzic Bence-rendezte Ébrenjárók c. filmnek is, melyben címszerepet alakít, s a Magyar Filmszemlén nemcsak hogy levetítik, de még közönségdíjat is kap.

Hah, Márkó Eszter, aki 2ooo-ben, Marosvásárhelyen, végzős színisként éppenhogy a Bocsárdi László-rendezte Luigi Pirandello Az ember, az állat, és az erény c. előadás szereplője volt. Eme I. osztályú előadásról jómagam is írtam egyoldalas színikritikát annak idején a helyi napilapba, a Népújságba, kezdő, lelkes, de mégis mintegy hozzáértő műbírálóként, zord ítészként. Márkó Eszter, Márkó Eszter... Jah, hogy huszonévesen az ember kapva kap egy ilyen ajánlaton? – Okés, sőt: érthető is. Tutti biztos, hogy jobb, mint még a legjobb esetben is csak egy középszerű színházat Keresztes Attilaként... vezetni.

De hát mit vagy úgy oda? – Hisz a fenntartó városi önkormányzatnak mi lehet az együgyűen bárgyú elvárása? – Csupán az, hogy lehetőleg havonta legyen egy új bemutatód, melyet lehetőleg minél többször játssz. Lehetőleg minél kevesebb pénzből. Valamelyest végignézhető előadás. Lehetőleg naponta. Lehetőleg telt ház. Minél nagyobb bevétel a jegyeladásokból. Az előadásokkal pedig minél rangosabb fesztiválokra eljutni, amiből e két középszerű színház esetében legfennebb magyarországi testvérvárosok, ill. Kisvárda a valóság. Kritikától nem kell félni, mert az helyileg nincs is, sőt: ha van, az úgyis tokksóizált reklámmenedzsmenti híg lötty... A székhelyen pedig szépen bekapcsolódni a város kulturális eseményeibe: magyar kultúra napja, költészet napja, gyereknap, nők napja, karácsony, húsvét, pünkösd (lássák, hogy keresztény vagy), szilveszter, minél klasszikusabb s minél magyarabb évforduló, már. 15, aug. 2o, okt. 23 (lássák, hogy magyar vagy), ha van valami könyvbemutató, menj el szépen felolvasni belőle, városnapokon bohóckodj a pór nép félrészeg tömege előtt, jelenj meg a helyi rádióba, kábeltévébe, ott vigyorogj kedélyesen, ahányszor csak kérik, s énekelj-táncikálj, eseleg mutasd is, ha van mid... Ne félj, hisz beérik ők mindezzel. S ha a színház netán eljutna még Budapestre is, vagy ne adj ‘sten Bukarestbe (elmúlt két évtized alatt – érthető okok miatt: silány előadások – ez utóbbi még nem történt meg), s a komoly, szigorú kritikusok, zord ítészek kegyetlenül leírják, hogy mily csapnivalóan rossz az előadásod, s a fél nézőtér az első 15 percbe menekedve kiiszkol, hát... Vinni a város hírét? Messzi földre?... Itt nálam csináld meg amit kérek, adok is erre éppen csak alig elegendő pénzt, a többit aztán majd meglátjuk!

A posztkommunista DKEU (hogy ne írjak Balkánt) piacgarázdálkodásának elmúlt 2 évtizedébe a zsíros közpénzekből fotelbe süllyesztett, egyre csak dagadó seggű színházigazgatók sava-borsa állandóan hathatós nyomást gyakorolt feljebbvaló körökbe, hogy a '8o-as évek kommnunista színházi struktúráit semmilyen reform szele ne bánthassa érzékeny lelkületű színházművészeinket. És mindezt természetesen úgy, hogy közbe körülöttük évről évre minden csak változott, de ők, mint egyre csak poshadó vízben ficánkolódó akváriumhalak igencsak jól megvagynak: mint valami szkizofrén lények megjátszák azt, hogy nem látják a változást, de sem a körülöttük lévő külvilágét, sem bent az épületben honoló visszás viszonyokat. A káosz fenntartása ugyanis létérdekük. Az átlátható rend ugyanis kiszellentené őket azon nyomban. Holott mindenki tudja, hogy a jelenlegi struktúra fenntarthatatlan, mert egyre csak romlik, megállíthatatlanul züllik, lassan, de biztosan avul, és persze egyre finanszírozhatatlanabbá válik. Ésszerűtlenül drága a konstrukció és felháborítóan herdál a működés...

Tisztázatlan kérdések garmadája nehezül a színházak működési mechanizmusára, így hát már nem is csoda, ha kezd itt-ott összeomlani a szerkezet, bár a valóságot (miután a felek annak rendje s módja szerint a sajtó nyilvánossága fényében szétkaszabolták egymást mindenféle dobálódzó szedett-vedett érvvel), gyorsan eltussolja minden illetékes: mindkét fél – akár fenntartó, akár fenntartott. Fenntről pedig, egy jó előadóművészeti törvény megalkotásával pedig hozzá nem mer nyúlni egyetlen kulturális miniszter úr sem. Enek következtében évről-évre csak toldják-foldják, de leginkább fosztják a rendszert! Mert lehet. Odafönn a rablás legális.

A színházművészet totális liberalizálása, privatizációja, KFTkká való átgyúrmázása a posztkommunista DKEUban lehetetlen. Olyan drága lenne a jegy, még ha versenyképes is lenne akár Észak-Amerikával, akár Nyuga-európával, akár minőségében is, hogy csődbe menne mindegyik. Míg NYEUban 1.ooo euró havi nettóért már senki sem dolgozik, addig a NYEUi normák szerint is a létminimum küszöbén (napi 1 euró jövedelemre nem képes szert tenni) küzd minden második balkáni ember. Ennek következtében a színházművészet állami fenntartásra szorul. Ettől függetlenül természetesen vannak magánszínházak is, de létük csak rövid távon képzelhető el, és tevékenységük nem is igazán minősíthető színháznak...

Sok pénzből is lehet rossz előadásokat létrehozni, s kevés pénzből is születnek jó előadások. Mindkét eset előfordult már Erdélyben is, nem is egyszer. Egy előadás minőségét az abba befektetett pénz mennyiségével hozni kapcsolatba, az azért egy kicsit, khm-khm... Az viszont szembetűnő, hogy Szatmárnémetiben és Nagyváradon (mindegy hogy sok, vagy hogy kevés pénzből, mert a lényeg a végeredmény, vagyis hogy:) az elmúlt két évtizedben nem született egyetlen I. osztályú produkció sem.

Üzemszerűen megtartják a bemutatókat, és addig játsszák bérletben (évad végéig max. 1o x, azaz havi 1 x), míg el nem fogy a néző.

Való igaz: egyes színházigazgatóknak örömet okoz a középszerű előadások létrehozása. Bosszúságot az I. osztályú produkciók alkotása. Azért emlékezetes, jó előadást csak láthattunk az eltelt 2o év alatt. Emlékezetest középszerűsége miatt, jót elfeledni.

Verebes István idevágó mikroszkopikus blog-gondolataiból idézve: „...Mert a féreg nem tudja, hogy ő egy riasztó valami, a féreg egy élőlény, aki kínlódik a többi féreg tömegében, vagyis már maga az installáció is embertelen.

Színész: a legkisebb sikertől is felvirul. Boldoggá lesz, és azt hiszi, ez a legfontosabb, ennek érdekében kellett történnie mindennek. A sikerből senki sem szeret osztogatni, a siker irigy öröm. A kudarcból igen, attól jószívűek leszünk, de attól edzve gyűlhet egymás iránti ismeretünk, tapasztalatunk is. Művészlényem ereje ugyanis nem abban rejlik, amiben eredményes vagyok, hanem sokkal inkább abban, amit elterveztem, de dugába dőlt. Nézem a száz előadást megért produkciót. A színészek azt játsszák, hogy milyen jól játszanak.

Magabiztosan üresek. Mindannyian a magukról alkotott képzet képviseletében teszik a dolgukat.

Behelyettesíthetők. Önmagukat helyettesítik. A vakmerő és elengedhetetlen színvallásnak, amiért érdemes belül kerülni egy megjelenített sorson, állapoton, nyomait sem fedezem fel. Gesztusaik elnagyoltak, bátrak, és lazák.

Lazák, amikor feszültebbnek kellene lenniük, aztán egyszer csak egy könnyed pillanatban minden érthető ok nélkül görcsbe feszülnek. A főszereplő főszereplőként uralja a színpadot. Sok kis apró pillanatot díszit játékával, nagy pillanata azonban egy sincs. A többieknek még apró díszekre sem futja. Bejönnek a színpadra, amíg a szövegük megkívánja, benn maradnak, aztán kimennek a színfalak mögé. Fél percre sem felejthetem, hogy ők egy színpadon jönnek-mennek, nem Veronában, Cipruson, vagy New Yorkban. Az egész önhatalmúlag oldott és fellengzősen gördülékeny. Nincs tónus- és ritmusváltás, nincsenek változatai a dinamikának, azonos hangfekvésben, azonos ütemezettségben, egyenletesen érdektelen a jelenlétük. Súlytalan és felszínes. Ezt nevezik nálunk manapság szórakoztató színháznak.

Rangot vívott ki magának, nem is érdemtelenül. Tehetsége elismert, szakmai tudása kétségtelenül magas szintű. Ám mindezt egykor beépítette színészi létezésének, működésének alaphangulatába. Már az olvasópróbára úgy lép be, mintha egyedül rajta múlna majd az elkövetkezendő munka sikere. Ha javasolnak neki valamit, azonnal tudósít róla, hogy a szándéka ugyanaz volt, kár volt mondani neki bármit is, mert később úgy csinálta volna magától is. És végül is jó színész, csak épp mozdíthatatlan...”

Ez tehát a középszerű színház – a rutinos színész, színházművész néhány ismérve. De ha most mi magunk is szigorúak akarunk lenni, akkor mindjárt azt is le kell írnunk: egy színész életrajzában, a nyugdíjhoz megkövetelt legalább 35 éves régiségében, a középszerűség egyik a másika után sorakozik-sorjázik („ezt is meg kellett csinálni...”), s noha vigasztalhatja magát, hogy ilyen rangos színháznál vagy olyan rangos színháznál dolgozott, rendezővel, vagy színésszel volt egy színpadon, vagy hogy ez a rangos lap meg az a rangos lap írt róla nagyon jókat, vagy hogy ilyen rangos díjat vagy olyan rangos díjat ez vagy az a nagy kultúrpolitikus adott át neki, hogy ilyen rangos fesztiválon vagy olyan rangos fesztiválon járt külföldön, hogy ilyen telt háza meg olyan telt háza volt, hogyilyen bevételei meg olyan bevételei voltak... Az első nyugdíja átvételekor, a tükörbe való nézés során szembesülhet önmagával: száz és száz szerepe közül jó, ha majd' mindegyiket elfelejtjük, alig néhányával vitatkozunk, és egy-kettőt minden kétség nélkül elfogadunk!!! Nemzet Szinészéből ugyanis 12 van, és ez elég is, hisz Jézusnak is csak 12 tanítványa volt... A havi 5oo.ooo forint nettót ők kétségtelenül halálukig megérdemlik. 6 nő + 6 férfi. Körükbe nem kerülhet be senki, csak ha ezek közül valaki meghal, és a többiek beszavazzák. De bizonyos életkort és régiséget nem lehet itt sem figyelmen kívül hagyni. A beszavazott illető minőségét azonban még konkurens társai sem vitatják...

Erdélyi magyar színészek azonban ebbe az elit körbe nemigen képzelhetők be, hiszen ahhoz magyar állampolgárság (is) szükséges - - -

De Kossuth-díjakat még el-el lehet kapni egyeseknek, bár a díjazottak személyét, mindenféle kultúrpolitikai harcot félretéve, itt sem vonja kétségbe senki sem, na ezt már könnyebben osztogatják manapság, akár már félévszázados kor után is..

S nyugdíj után?... – Marad az örökös tagság! – Hogy mit is jelent tulajdonképpen ez? – Mindent és szinte semmit! Ingyen színházjegyeket mindenképp... És néha egy-két fellépést is...

Két évtized alatt tehát Szatmárnémetiben két I. osztályú színészi alakítás mutatható fel. Persze, jobb ez Nagyváradhoz viszonyítva, ahol még ennyire sem vitték a kedélyek. Azt jelenti, hogy ezek a középszerű színházak saját létük igazolására más érveket kell hogy keressenek, mint a minőség, amit nagyon nehéz lesz egy szigorú színikritikusnak, s még nehezebb egy nem kis pénzt adó illetékes (fenntartó) kulturális (helyi) hatóságnak, s lehetetlen a (meglehetősen tisztességes adófizető és jegyvásárló, középszerűséget már könyökén is kiokádó) nézőnek elfogadni.

Temesvár

No és a Bánság. Temesváron (összlakosság: 311.ooo, ennek 7 %-a, azaz 24.ooo, magyar) a magyar társulat a román operával (zenekar, énekkar és balett) és román színházzal, de a német színházzal, és a magyar bábtagozattal együtt található egy trianoni, műemlék-értékű épületben, sajnos 2o %-nyi magyarság nélkül. Neve: Csíki Gergely Színház, és ez egy rendkívül rossz, kellemetlen találat, hisz Kaposváron is van már egy belőle, de a drámaíró szülővárosa mégiscsak Temesvár, noha Kaposváron a színház jóval korábban vette fel e nevet. E színház is a helyi, városi önkormányzat hatáskörébe tartozik. A bérletrendszer tehát itt is kötelező, sőt, mi több: a nyugdíjasok egész évadban ingyen nézhetik-látogathatják az előadásokat, ami szerintem megint egy rém rossz dolog lehet: mert ami ingyen van, az olyan is. Ezért hát semmiképp sem értem, miért nem maradhatott érvényben az 5o %-os mérséklés az ő esetükben is...!!!

Művészileg nagyon magas szintű, felettébb igen kívánatos előadásokat hozott létre itt az itteni román tagozatról átpártolt Victor (győzelem?!) Ioan (János?!) Frunză (vezetékneve szó szerint falevelet jelent) UNITER-díjas rendező, jelmez-díszlettervező feleségével, Adriana (nagy?!) Granddal. Victor Ioan Frunză 1991-ben a Budapesti Nemzeti Színházban még egy orosz realista, egészen pontosan Anton Pavlovics Csehov Cseresznyéskertjét (na ennek az eredeti címe Meggyeskert!) rendezte. UNITER-, ill. a Színikritikusok legjobb előadás-, ill. legjobb rendezés-Díjára való jelöléseiben is lemérhető és bizonyítható, színészekre is gyakorolt megtermékenyítő munkássága addig volt itt élvezhető, míg el nem űzték innen is, mint ahogy korábban egyébként Marosvásárhelyről is.

Első itteni rendezését, egy francia romantikus, egészen pontosan Alfred de Musset Lorenzaccioját (címszerep: Balázs Attila) 1998-ban mutatták be, s a Duna TV is felvette és közvetítette, ma már a (nemcsak) magyar színiegyetemek hallgatói (is) elemzik, bár ez a felvétel a színház hivatalos honlapján mindmáig sajnos hozzáférhetetlen, ezt követte 2ooo-ben Raymod Cousse Sonkastratégia- (címszerep: Demeter András), ill. Gyermekszemmel (címszerep: Balázs Attila)-rendezése. Tompa Andrea (nem tévesztendő össze Tompa Gábor lányával!), a Színház oldalain Emberek és emberkék, állatok és állatkák c. kritikája szerint előbbi a színészi játék miatt kevésbé sikerült, ugyanis Demeter András csak pillanatokra tudta felvillantani és közelhozni a disznóban lakozó embert. A szándékos tárgyilagosság és távolságtartás súlytalanná tette az ember-disznó allegóriáját. Nem úgy az utóbbi előadás, melyben ahány helyzet, annyi játék. (A rendező fiatalkorában gyerekelőadásokat hozott létre.) Az előadás egyébként mindvégig a groteszk-giccs határán egyensúlyozott, és, mint mindig, itt is erős vizuális hatásokkal dolgozott.

2oo1-ben egy elfranciásodott román abszurd, egészen pontosan Eugène Ionesco Különórája, 2oo3-ban pedig egy angol reneszánsz, talán minden idők legjobb drámaírója, egészen pontosan William Shakespeare Hamlet, dán királyfija (címszerep: Balázs Attila) következett, utóbbi nem sikerült egészen egyenletesre, de teatralitásában mégis lenyűgöző volt, s ezt a sort egy szintén elfranciásodott román, de ezúttal új dráma, egészen pontosan Matei (Máté?!) Vişniec A kommunizmus története elmebetegeknek 2oo4-es bemutatója zárja. Mivel ezen utóbbi előadás igen könnyen meglehet, hogy az igazgatói szobában oly heves vérmérséklettel lezajló személyi torzsalkodások miatt sajnos nem mozdult ki Temesvárról, tehát nem jutott el sem Bukarestbe a román, sem Budapestre a magyar kritikusok elé, méltatása fenségesen elmaradt, magyarán: az az előadás, amit a fővárosi kritikusok nem láthatnak, egyszerűen nem is létezik. S ha a rendező a román tagozatról érkezett, úgy elmondhatjuk, hogy a német tagozaton keresztül távozott e városból is...

És nagyon jól tudjuk: a kritikusok nagyon nehezen utaznak, sőt egyáltalán nem utaznak: alig mozdulnak ki a fővárosból; legfennebb Kisvárdára, vagy Pécsre, ha elmennek... S méginkább igaz ez a román kritikusokra! A hallgatás ezúttal tehát sokatmondó. Adekvát értékelésének hiányában utóbbi előadást nem lehetett figyelembe venni sem a Színikritikusok Díja, sem az UNITER-díjak esetén. Pedighát a jelölések, ill. esetleges díjak mind-mind ezek közül az I. osztályú produkciók közül kerülnek ki, lett légyen szó akár Adriana Grand jelmez-díszlettervezői hozzájárulásáról, akár Horváth Károly zenéjéről, akár a (nemcsak a címszerepeket vállaló) színészi alakításokról, mint például: Balázs Attila, Demeter András, Tokai Andrea.

Természetesen ezeken túlemenően mindenféle részrehajlás nélkül is be kell látni, hogy sem a Vişniec-, de sem a 2oo9-ben ezt követő Egressy-darab nem emelkedett egy I. osztályú előadás szintjére, tehát azt siratni, hogy nem jutott el sem Budapestre, sem Bukarestbe, hát az azért egy kicsit... a ló túlsó oldalára való esés lenne...

De mégis... De akkor is...

Ime tehát egy I. osztályú, képszínházban gondolkodó, román vendégrendező! Éppen Marosvásárhelyről érkezik, kisebb késéssel, no persze, természetesen, most is, mint mindig, ahol létrehozott már három I. osztályú produkciót, és éppenhogy a magyar tagozaton. És érkezik vele állandó munkatársa, jelmez-díszlettervező felesége, Adriana Grand, de kiváló színésze, az Balázs Attila is.

A színész, akinek éppen elege volt minden középszerűségből, boldog, hogy jön valaki, aki mást kér, aki nem éri be azzal, amit a színész rutinból megcsinál. Ahhoz, hogy meg tudjon újulni az ember, feltétlenül találkoznia kell másokkal, és hagynia kell, hogy akkor bármi megtörténhessen vele. Végre valaki, aki tud valami újat mondani a szakmáról. Kipipálni a klasszikusokat? – Ó, nem, dehogyis! – A középszerű színésznek, ugye-ugye, még sikere is van. Valójában bukdácsol. Csinál is valamit, meg nem is. Élve temetkezik. Tehát íme egy rendező, aki újra felpiszkál. Ime a rendező, aki előre megálmodik egy darabot. És ráadásul, mindennek tetejére, ez egy öntörvényű, erős rendező.

A játékmester? – Ó, az csak egyszerűen és praktikusan, a színészeket negédesen segítve színpadra tud állítni színpadra írt műveket. Ekkor a színész annyira a középszerű rendező kedvébe jár, hogy eladja még saját maga alól is a darabot. Merthát a színész az érezze csak jól magát, legyen meg a poénja, szeresse a helyzeteket... Már előre tudja, hogy a fenébe, nem is lesz olyan jó az egész, nem születik ez esetben sem megváltó előadás, de ő, mint színész: jól érzi magát benne. De Victor Ioan Frunză Marosvásárhely után lám Temesváron is bebizonyította, hogy ő: profi, és ráadásul még erős vagesz is, tattikám! Ami a színházrendezői művészetet illeti. És ez nem semmi.

Demeter András osztán meg szépen eltűnik innen, egyenesen föl Bukarestbe, a kulturális minisztériumba, ahol mindmáig az erdélyi magyar színházakért felelő tanácsadó. A színházban pedig jelenleg Balázs Attila a művészeti vezető, az a Balázs Attila tehát, aki végig kitartott Victor Ioan Frunză I. osztályú rendezései mellett, de olyannyira, hogy azon túl, hogy ő maga is saját alakításaival is tartotta az előadások színvonalát, még képes volt 2oo6-ban a rendezőt Budapestre is követni, hogy ott az Új Színházban is felléphessen egy Peter Brook rendezése által világhírűvé vált német expresszionista, egészen pontosan az Peter Weiss Marat/Sadejában (a Brook-rendezés látható volt a Duna TV-ben, mint ahogy zürichi Mahábhárata-rendezése is). Balázs Attila, hasonlóan a szatmárnémeti Keresztes Attilához, nagyonis jól tudhatja tehát, hogy mi a jó színház. Mégsem csinálja. Tán mégsem tudná? – Ó!...

Úgy tűnik, hogy egy színház művészi színvonalát hosszú távon csak egy erős rendező jelenléte tudja képviselni, mint Temesváron 1998 – 2oo9 között Victor Ioan Frunză. De az erős rendező jelenléte egyedül még nem szavatolja a színház I. osztályúvá való lételét, hisz kellenek oda még színészek, megfelelő körülmények, ambíció... Később majd látni is fogjuk: 2ooo olta Bocsárdi tevékenységét Sepsiszentgyörgyön (és az azt megelőző felkészülési évtizedét), ill. 199o óta Tompát Kolozsváron (és az azt megelőző felkészülési évtizedét)...

VIFról tudni kell, hogy ha egy normál (erdélyi magyar, vagy ha jobban tetszik DKEUi) színház, még a Tompa-vezette KÁMSZ, de még a Bocsárdi-vezette TÁSZ is, a délelőttönkénti 4 órás próbáival (1o – 14 ó. között) 55 nap alatt kihozza a bemutatót, addig Frunză még ennek a kétszerese alatt is aligha jut el a főpróbáig... Mert a szigorú önkritika: ha nem méltó a színvonal, akkor minek egy újabb feleleges sor az önéletrajzodba, egy újabb klasszikus mókuskerék-szerű középszerű kipipálása, mellyel egész hátralevő életedben csak szégyenkezhetsz majd... Természetesen külföldön ezt bajos lenne neki, de másoknak is, mint DKEUi m. v.-nek ezt elérni, ezért a megfeszített munka szigorú léptekkel halad előre a BPi színházaknál való rendezései esetén... Más a helyzet természetesen a saját hazájában, Romániában, ahol előadásai a színházművészet időben nyugis, pénzügyileg szinte korlátlan szempontjait (előadásai nem épp a legkisebb költségek árán valósulnak meg) szem előtt tartva araszolgat a megvalósulás irányába... Ez egy keleti-ortodox, orosz magatartás, kulturálisan jellegzetes, nem a mi feladatunk ezt itt most elítélni. Éppen ezért állandó konfliktusok jellemzik minden színidirektorral való kapcsolatát, noha a '9o-es évek elején maga is színházigazgató volt, Kolozsváron, tehát nagyonis jól tudhatja, hogy miről is lenne szó! De mit vagy úgy oda? – Az igazán jó borhoz idő kell!

De úgy tűnik, hogy 5 év kényszerszünet után, lám 2oo9-be Balázs Attila visszahívja Temesvárra Victor Ioan Frunză-t, s ráadásul – nota bene – két (!!!) rendezésre: egy kortárs külföldi, név szerint az Tom Stoppard-, ill. egy kortárs magyar, egészen pontosan egy Egressy Zoltán-darab színrevitelére. (Egressy Zoltán-darabot, épp az imént láttunk néhány éve, Szatmárnémetiben, épp az előbbi fejezetben...) A Stoppard-darab esetén (Rosencrantz és Guildenstern halott) minden bizonnyal közrejátszik a 2oo4-es Hamlet-előadásának raktáron heverő „anyagi hozzávalói” (kellékek, jelmezek, díszletelemek) is...

Azt írja nana! – Nánay István a Színház hasábjain, az előadás méltatása során, a gyulai előadás láttán (az előadás egyébként kissé később BPn is látható volt), például ezekről a névtelen, kezdő fiatalokról, a fiatalokról, ahogy az előadás igazi pozitivumává képesek válni, hogy...

„Az előadás külön érdekessége, hogy a HamletVIF rendezéseinek visszatérő főszereplője, Balázs Attila – itt Guil. Rost vendégként Katona László játssza (akinek egyébként tényleg semmi köze sem Katona József drámaíróhoz, sem a BPi, EUi vagy sem, de Katona József Színházhoz, de még a katonasághoz sem -- pályájának röpke pillantásáról a következő fejezetekben olvashatunk, itt most erre azért nem térünk ki, hogy ne vádolhassanak repetitív körbenforgással...), tehát a rendező a 2 figura felcserélhetőségét nem a külső hasonlóságukból értelmezi (hiszen a 2 színész alkata eléggé eltérő), hanem a világhoz való azonos viszonyukból. Természetesen az előadás középpontjában ők állnak, és a 2 kitűnő színész maradéktalanul megvalósítja az író által felállított paradoxont: Ros és Guil úgy válik főszereplővé, hogy mindvégig megmarad a valóságra érzéketlen, a tényekkel nem számoló, azokra mindig késve reagáló, a paternalizmusban magát jól érző kisembernek, az élet epizodistájának.

VIF felerősíti a Beckett-szálat, s a Ros és Guil semmittevését, csetlését-botlását, fej / írás játékát, színészpróbáló filozófiai levezetéseit és elmélkedéseit, egymás froclizását vagy veszekedéseit a Katona-Balázs páros a Godot-hoz (és Ionescóhoz is) mérhető abszurd komédiaként játssza – bravúrosan. A produkció egyik legfontosabb jelenete – amelyben a 2 eszköz-ember a Poloniust meggyilkoló Hamlet keresésére indul – nemcsak kettejük lényét s a köztük lévő viszonyt jellemzi tökéletesen, hanem a rendezés lényegét is, hiszen eldönthetetlen, hogy valójában milyen minőségben szerencsétlenkednek: rosésguilként, illetve a shakespeare-i vagy a színésztrupp által előadott Hamlet szereplőiként.

Ahhoz, hogy ez a bizonytalanság megszülethessen, a másik 2 síkot is hangsúlyossá kell tenni. VIF a tragédiajátszók és a Hamlet szerepeit főleg a megfiatalított társulat ifjú tagjaira bízta, ezért a színészek és a szerepek kora többnyire nem illeszkedik. Ennek is köszönhető, hogy a főszereplők drámája mögé egységes stílusú, stilizált, hangsúlyos, mégis kellően visszafogott „háttérvilág" került. Ebből a világból 2 alak emelkedik ki: a Színész és Hamlet. Az előbbit Bandi András Zsolt keserű, okos, cinikus, egyszerre önérzetes és a megélhetésért majdnem minden kompromisszumot vállalni kész embernek ábrázolja, az utóbbit Faragó Zénó egy lehetőségeitől megfosztott, energikus, okos és cseles hősnek, mai fiatalnak mutatja. Kicsit olyannak, amilyen Balázs Attila Hamletje volt. Ez is a 2 mű közös rendezői szemléletének érvényesülését erősíti.”

Nos, e Rosencrantz és Guildenstern halott után türelmes kiváncsisággal várjuk a további fejleményeket... - - -

VIF kortárs magyar drámák iránti érdeklődése amolyan román őshonos nemzeti öntudat iránt érzett nemzeti (ellen-)dacként (a târgoviştei színházat a helyi önkormányzat a trolibuszvonalakkal együtt – az UNITER vállvonogatására – veszteségesség címen felszámoltatta, éppen akkor, amikor ő ott tartózkodott színházművészeti tevékenységét megkezdeni) tovább él benne, egészen el a kiterebélyesedésig, éppen egy székelyföldi kisvárosban, Csíkszeredában, ahol sorra viszi színre ezeket a tipusú darabokat, állandó munkatársa, jelmez-díszlettervező felesége magyar nyelvtudsásának, ill. természetesen a budapesti (vmint. bukaresti kisebbségi) állami támogatásoknak is köszönhetően. E (ellen-)magatartásában nyílván közrejátszik a csíkszeredai (magyar) színházi életbe való beágyazódása is, ahol sem színészpotenciál, sem nézői-kritikai-művészi igényesség nem kérhető-követelhető meg komolyabb darabok megvalósítása esetén sem, hisz mindenki örül a puszta ténynek, hogy egyáltalán van, létezhet eme kisvárosban (magyar) színház...

Amúgy Târgovişte (magyarul szó szerint Vásárhelyt jelent) Bukaresttől ÉNYra mintegy 8o km-re helyezkedik el, Dâmboviţa (magyarul szó szerint Dombocskát jelent) megye alig 89.ooo lakosú megyeszékhelye.

Victor Ioan Frunzăt ugyanis mindig vonzották a kezdő fiatalok, nemcsak Bukarestben (amikor még ott rendezett), ill. Temesváron 1998-2oo9 között, hanem azelőtt is, lásd a '9o-es évek elején Marosvásárhelyen!... Most viszont Csíkszereda: egy új(abb) kezdet...

És ugye figyelték: Szatmárnémetiben 45.ooo, Nagyváradon 56.ooo, Temesváron 24.ooo magyar tartja el a magyar társulatot. Hát nem fantasztikus ez? – Még román feliratozás sincs ezekben... És mégis, és mégis... Hol találni Magyarországon (vagy akár Romániában) ilyesmit, hogy ilyen kevés embernek színháza legyen? (Hisz mindenhol csak azt látni: színházhoz legalább 1oo.ooo-es nagyváros szükségeltetik...) – Ugye-ugye, ugye-ugye, a prológusban kifejtett Kós Károlyt követő Markó Béla... Hahhh!!! Hogy azt a - - -

4 megjegyzés:

  1. Ne pare destul de rău că cel puţin o reprezentaţie pe stagiune al regizorului Victor Ioan Frunză nu este supratitrat (în colţişorul din stânga) în limba română la Timişoara, căci e foarte greu să citeşti traducerea în limba română a pieselor de teatru jucate în limba ungară, atât înainte, cât şi după vizionarea acestora în sala de lectură a bibliotecii publice centrale.

    VálaszTörlés
  2. Stimate Anonim! Am postat mesajul DVS şi pe pagina de internet a teatrului ungar din Timişoara (www.tm-t.ro), dar răspunsul lor e destul de ruşinos. Până ce nu văd cu ochii mei supratitrarea, nu cred în nici un răspuns oficial al lor, ba aceste răspunsuri încep să se autodiscrediteze sieşi. (Timişoara: cel mai vestic oraş al României, dar totodată şi oraşul cu cele mai multe voturi pentru Vadim – ceva incredibil!) Supratitrarea în limba română a spectacolelor din teatrele din România jucate în limba ungară în prezent este foarte bine realizat de câţiva ani la teatrul (european) din Cluj Napoca condus de Gábor Tompa, dar şi la teatrul din Sfântu Gheorghe condus de László Bocsárdi. Mi se pare că bunul lor exemplu este urmat mai nou şi de cei de la Târgu Mureş. PS E foarte bine, dacă citiţi piesele de teatru şi înainte, dar şi după vizionarea acestora. Cu stimă, LS

    VálaszTörlés
  3. Írásának egyik, a váradi színházra vonatkozó, részletét hosszabban idéztem egy cikkben, a mai Reggeli Újságban

    VálaszTörlés
  4. Jó. Megnéztem. Akit nagyon érdekel: www.reggeliujsag.ro, 2011 augusztus 30, 6. oldal. Bár a szinházat még mindig nem vette át a város. (Nem tudom mi köze a megyének egy város szinházához?!...)

    VálaszTörlés