Összes oldalmegjelenítés

2011. április 1., péntek

Prológus (az erdélyi magyar színház elmúlt 2 évtizedéhez)

Színház? – Színház! avagy Tranzit. Átmenet. De honnan s hova?

Körkép? – Korkép? – Kórkép! – Tetralógia a transzilván hungáriánus professzionalista teátrum axiologikus szituációjáról, az erdélyi magyar hivatásos színház XX-XXI. századfordulójának értékelméleti helyzetéről

Kissé igencsak szatirikusan

A kézirat lezárásának időpontja: 2010 jan. 1.

A szatíra Schiller szerint sistergően dühödt, maró gúnyban, szarkazmusban kifejeződő indulatait a valóság és az ideálok rikító ellentétei váltják ki. Hegel kedélytelensége, rosszkedvűsége, s ebből fakadó csökkent élvezhetősége miatt alacsonyabb rendűnek, sőt: művészietlennek tartotta. A szatíra a valóság komikus-ironikus ábrázolására törekszik. Ábrázolási módszerei között szerepel az arányok megváltoztatása, a kicsinyítés, a nagyítás, a túlzás. A hatást a téma komolysága ill. annak groteszk-abszurd felerősítése eredményezi. A szatíra maró, mint egy gúnyvers, cinikus, parodizáló, kegyetlen, de ugyanakkor jellemzői a fantasztikum, sokszínűség, tarkaság is. E tanulmány tehát a tények komoly, szakszerű, értő-elemző megközelítésén túl szatíra is szeretne lenni: élvezhető, zamatos, komikus, egyszóval tetszeni akar. 

A tanulmány megírását kiemelkedően támogatta mindenekelőtt a transzilván hungáriánus teátrális nagyságos Döbrögi uraságaim oly igen nagyon szembetűnően felszökellő flegmatikus közönyének ellenszenvesen lomha léhaságának kissé igen könnyen meglehet, hogy fennhéjázón nyájas dagonyája. A tanulmány megírásának idején e sorok írója, úgy is mint firki-dili-purc (értsd: színikritikus), de úgy is, mint fing-ász-pörsenés (értsd: színháztörténész), munkanélküli segélyben nem részesült. A tanulmány megírásának idején kisebb mértékű állami fűtéstámogatásban részesültem. A tanulmány megírásának ideje előtt jó néhány esztendővel e sorok írója a kolozsvári mesterképzését pénzhiány miatt kénytelen volt félbehagyni. De nem is bánta meg, hajajaj, mert soha nem volt célja a kakadémijaji karrier...

A mű szerkezeti felépítése:
Prológus
Tragédia, első: Szatmárnémeti, Nagyvárad, Temesvár
Tragédia, második: Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy
Tragédia, harmadik: Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Kolozsvár
Szatírjáték: az erdélyi magyar színházművészeti felsőoktatás és színikritika
Epilógus

Prológus

Miután évek hosszú során át, amit mi most bátran nevezhetünk történelemnek, sikerült a zsidók és németek valamelyes kiűzettetése Romániából (Csiáó még pénzt is kapott ezért!), hát persze: már alig egy maréknyi ember ha maradt belőlük. Izrael és Németo., mint végső célpont. Tény: sem a zsidók, sem a németek nem tudnak ma már Romániában színházat tartani fenn maguknak. De sebaj, hisz a román állam, mint halotti tor után megvidult jóságos nagytata, ím lám: nem is akárhol, hanem egyenest az ország fővárosában, Bukarestben tehát, zsidó színházat tart fenn. A bukaresti zsidó közösség még egy díszbemutatónyi teltházat is alig képes felmutatni, valószínüleg igaz ez országos viszonylatban is. Itt kell megjegyezni, hogy a bukaresti zsidó színház esetében is egyre gyakoribb, hogy bizony nem jiddisül, hanem románul játszik. Vagy ha jiddisül, akkor román fordítással feliratozva. De a nyelvi szempontok még mindig nem lehetnek kizáró jellegűek, egy kiváló színházi előadás (szerencsére) amúgy még nyelvi korlátokon túlmenően is kiváló kvalitásokkal rendelkezhet. A németek esetében picit árnyaltabb a helyzet, ők ugyanis két színházzal rendelkeznek, mindkettő természetesen román tagozat mellett működik: Szeben és Temesvár esete ez.

Egy ilyesféle kisebbségi színház fenntartása végül tehát: 1) presztízs kérdése, főleg az európai integráció során számonkért kisebbségvédelem miatt, 2) az évezredek óta őshonos lakosság helybéli fiataljainak idegen-nyelv-gyakorlásának remek helyszíne, turista-csalogató és külföldi multikulti-menedzser-pihentető, 3) nyers, éretlen, kezdő rendezők bukdácsoló zsenialitásának, kalimpálódzó kísérletező-kedvének remek terepe, 4) érdekesség, lásd még: múzeum, zoo, indián-rezervátum.

“Egy rét csak akkor szép, ha minél több virágfaj ékesíti.” De ha már kihalóban a ritkaság is, mi légyen hát akkoron?

Az erdélyi magyarok (színházi) helyzete persze (egyelőre még) szerencsés(ebb)nek mondható. Noha Trianon óta folyik az ők exodusa is, azért egymillió egyed (vagy netán-tán még több is) még nyugisan találtatik belőlük, ők főleg nyugdíjasok és/vagy a szegénységben egyik napról a másikra tengődő kalimpáló kapálódzók. (Vajon a cigányokkal mi lesz majd? – Ők aligha deportálhatók vissza Indiába, nemcsak létszámuk, de nyelvi korlátaik miatt is...) Vélt vagy valós, teljesen mindegy. S a fiatalok? Velük mi van? – Brain-storming, azaz agyelszívás, mind a mai napig. Kivándorlás, áttelepülés a nyugati anyaországba, hisz új világ: új élet, vonzóbb, annak is lehetőleg egyenesen a bazinagy fővárosába. Jó üzlet lehet ez az anyaországiaknak is: olcsó és magasan képzett munkaerő, meg kulturálisan-históriailag erősebb nemzeti (ön)tudat, friss szellő. Működik ez, szépen, kérem, és nem is a tegnap óta. Vendégségben Budapesten – Határon Túli Magyar Színházi Estek. Kisvárda – (volt Határon Túli, ma már csak) Magyar Színházak Fesztiválja. Itt lehet látni őket. Ritkábban a POSZT-on is, hisz ide csupán csak a csúcsok csúcsa juthat el. Azaz 1990 óta a kolozsvári Tompa, ill. 2000 óta a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi. De ők is csak szökőévenként. Hisz ők sem loboghatnak szüntelen. Valós értékük minden év októberében a Színház hasábjain olvasható, az épp lezárult évadra osztott magyar Színikritkusok Díja-, és/vagy minden év áprilisában a Román TV-ben a Bukaresti NSZ nagyterméből élőben is közvetített, az épp lezárult naptári évre osztott UNITER (Román Színházi Szövetség)-jelöléseik igazolják vissza. A legjobb előadás, beleértve a zenés-szórakoztatót, alternatív-függetlent és gyerek-bábelőadást is, valamint a legjobb rendezés kategóriájába való jelölések együttesen adják ki az évad legfontosabb előadásait, és az ebben résztvevő alkotókat is, nem véletlenül. Hisz kategóriánként csupán 3 alkotás jelölhető évadonként, és ez már döfi: ezen kategóriák jelöltjei adják tehát az épp lezárult évad legjobbjait.

Nevetségesnek, sőt, mi több: gyanúsnak tűnik az egyetlen egy árva pontot elért jelölések garmadája, ezeket tehát nem vehetjük komolyan, szerény kis elemzésünk mellőzni szeretné az ilyesfajta alpárian mocskos lealacsonyodást. Mint ahogy a kritikusok sem ad(hat)nak díjat 5 pontnál kevesebbet kapott jelölésre.

S hogy a Színikritikusok Díja, ill. az UNITER-díjakra való jelölések nagyjából mind ugyanazon előadásokból kerülnek ki, világosan bizonyítja, hogy e zűrös, szétbomlásnak és önfelszámolásnak indult világban ezen átfedéseken túl mégiscsak létezik valami érték. És ezek a díjak ezeket a biztos erdélyi magyar színházi értékeket erősítik meg. Hisz az értékítéletek lényegében megegyeznek. No lám! De hát Erdély (Kolozsvár) még ma is ugyanakkora távolságra esik Budapesttől, Bukaresttől egyaránt (légvonalban mintegy 350-350 km.-re...). És ha a Történelmi Magyarországot összevetem Nagy-Romániával, bizony-bizony Erdélyt mindkettő kiszeleteli magának, noha sokan még Svájcot is elképzelik, hisz a történelem során bizony volt független Erdély, s nem is egy-két évet... No de azért nem kell azért annyira félni, „fekete március”-ból csak egy volt, s a helyzet mára már nem annyira súlyos, mint ahogy egyesek kongatják. Ezúttal csak az üres bilit. Mert az I. osztályú előadások rendszeresen eljutnak Budapestre (a Vendégségben... – Határon Túli Magyar Színházi Estekre), de Bukarestbe is (a novemberenként megrendezett Ion Luca Caragiale – a románok Madách Imréje, csakhogy ő stilárisan már realista-naturalista – Nemzeti Színházi Fesztiválra, gyakorlatilag a POSZT román megfelelőjére).

S mivel Romániában a vendégelőadások, turnék rendszere (kulturális) minisztériumi koncepció, és így tehát támogatás hiányában nem igazán működik, talán nincs is olyan színházi város, mely évente ne találna ki magának egy-egy sajátos kis helyi színházi fesztivált, ahova meghívja a közeli városok középszerű előadásait, s ahol egy-két illetéktelenül illetékes doktor-prof. zsűribe való meghivatásával emelkedetten magasztos, ünnepélyesen feszélyezett, siralmasan bohóckodó körülmények között még díjakat is osztanak egymás között szét, nem mellékesen, hogy az esetleges megbolydult nézőkkel feltöltessék az üres termeket, nos, ezek a találkozók, ahogy létrejönnek, rögvest meg is szűnnek: második kiadásuk már meg sem érik. Felesleges mindet felsorolnunk itt, hisz a 9 erdélyi magyar színház az elmúlt 20 év alatt igen könnyen meglehet, hogy 9 x 20 = 180 ilyen-olyan mis-más fesztiválocskát szervezett, hozott létre és szüntetett meg, egy külföldi előadás meghívásával meg egyenesen nemzetközivé kiáltván ki magát... Ezekről hivatalos kimutatás még az illetékes kulturális minisztériumban sincs, akkora a káosz. Tény viszont, hogy a rangot mindenképp a novemberenkénti Bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházi Fesztivál jelenti, ahova I. osztályú határon túli román (moldvai) előadásokat is meghívhatnak, ha azok minősége különösképp indokolja...

Csak a közlekedési viszonyok nehezek. – Ó, dehogyis! Nem nehezek egyáltalán. Csak egy kissé nehézkesek. De hát mikor nem voltanak azok? Akinek mégsem tetszik, szálljon hát a levegőbe fel, hisz Kolozsváron például van repülőtér, de Szatmárnémeti, Nagyvárad, Temesvár, Marosvásárhely (s ha még mindehhez hozzáteszem a magyar színház nélküli, de még mindig erdélyi Nagybánya, Szeben, Arad, Karánsebes esetét, akkor azt hiszem, hogy még a vaknak is világossá tettem a légi szállítás ilyetén bárgyú megszervezettségének feleslegességét) sem rest e téren, mint később látni fogjuk, nem véletlenül példálózunk ezzel, hisz míg egy repülőtérbe évtizedek óta értelmetlenül milliárdok milliárdjait nyomják ártatlan adófizetők közpénzéből évente, és semmi látszata, addig a színházak... he-he-he... eh... Mintha olyan nagy lenne ez a kicsi kis Erdély, mint az egész nagy Észak-Amerika, hogy a nagy távolságok miatt annyi repülőtere legyen... Hisz a normalitás e téren: 1.000 km. = 1 ó., értsd: ha Románia fővárosából, Bukarestből képzeletben egy 1.000 km.-s, azaz 1 ó.-s repülőútú kört húznánk, akkor az Minszk, Róma, Prága, Varsó fővárosokat érintené, de semmiképp sem közelebbi távolságokat. S mindezek után még csodálkoznak az illetékesek, hogy egy csomó repülőtársaság csődbe megy? – Hát nem csoda! Csak normális folyamat az, főleg egy túltelített piac esetében. Tőlem egy köpésnyire, kőhajításnyira repüljön csak a zümmögő darázs, mely virágról virágra szállva mézet gyűjt...

De miért is kell mindezeket énnékem itt most mind leírnom? – Azért, mert bizony nem röstellik egyes városok önkormányzati képviselői felemlegetni ama ominózus tényt, hogy a színház nyeli el a sok pénzt a röptér elől. Hát ilyet én! Az ilyen embereket (s akkor még nem is írtam önkormányzati képviselőt...) szépen fel kell tenni a repülőre, hadd szálljanak a magasban az oly igen nagyon magasröptű gondolataikkal egyetemben, minél messzibb, temérdek közpénzeket hiábavalóan elnyelő (erdélyi magyar) színházak nélküli földre röpülvén, szépen vissza valahova a magyarok eredetéhez, Tibetbe, izé: Mongólia véget nem érő messzi fennsíkjaira...

No de a színházakra tehát még inkább érvényes lenne a geográfiai, területi megoszlás, megosztottság. Hisz emlékezzünk csak az 1879 – 1949 között, ide s tova 7 évtizeden át oly igen jól működő színikerületi rendszerre, vagy az 1949 – 1989 között, 4 évtizeden át a kommunista diktatúra idején érvényesülő megyeszékhelyenként egy színház elvére! Bár ez sem egy túl egészséges rendszer, s a valóság ezt vissza is igazolja: színház csak a nagyvárosokra jellemző, a legalább 100.000 lakossal rendelkező nagyvárosokra! Na már most: ha két röptér között legalább 1.000 km. lenne a normális távolság, akkor két színház között 100 km. lenne. Ez a képzeletbeli érv az erdélyi magyar színházak esetén teljesül Szatmárnémeti, Nagyvárad, Temesvár, Kolozsvár esetén. Túl közel vannak azonban egymáshoz a Székelyföld színházai: Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, nem beszélve arról, hogy Hargita megye tout court 3 színházzal is rendelkezik, lásd: Csíkszereda megyeszékhelyen kívül Gyergyószentmiklóst és Székelyudvarhelyt. A hiperliberális kulturális minisztérium ezt úgy oldotta meg, hogy mindhármat az éppen adott városok fennhatósága alá rendelte, mellesleg nagyonis helyesen: ha egy városnak kell (a) színház, tegye is ki a pénz(é)t...

Nem vonhatjuk kétségbe az éppen illetékes (kulturális) minisztérium álláspontját, miszerint ha egy kisváros színházat akar, hadd legyen! Hiszen több kisváros jött rá, hogy talán jobb lenne az éppen üresen álló, főtéri kis műemléképület értékű kulturális palotájukban állandó társulatot tartatni. Mert az épület nem állhat üresen, gondozni kell azt. Másrészt rém nagy erőfeszítésnek tűnik már állandóan hivogatni távoli együtteseket vendégszerepelni. S nem utolsó sorban, miért ne a kultúrába fektessen be a város? Hisz jobb, mint bármely drog, ám sportolni tán még ennél  is jobb, hopp...

Tehát az éppen illetékes (kulturális) minisztérium álláspontja. Miszerint szabad a verseny. S csakis a szabad verseny vezethet el a minőséghez. És a specializálódáshoz. Viszont arról valószínüleg már szándékosan megfeledkezik, hogy a szabad verseny fair playt is feltételez. A kultúrában éppúgy, mint a sportban. Azaz, az erdélyi magyar színházakra vonatkoztatva, ideális esetben mindegyik városi fennhatóság alá kéne tartozzon. Sajnos, írom: sajnos, ez nem érvényesül Nagyváradon, ahol a megyéé, de Marosvásárhelyen sem, ahol éppen a minisztériumé. Marosvásárhelyen például, amikor néhány éve szóba került az átvétele, a polgármester azt mondta, hogy amíg az épületet és a hozzá tartozó teret és parkolót teljesen fel nem újítják, addig szó sem lehet róla. Továbbá: ha átveszi az intézményt, akkor csak az épületével együtt. Továbbá: a színház alkalmazottainak a száma meghaladja a helyi önkormányzatét. A színház, vezetői által, no persze, természetesen, most is, mint mindig, viszont csökönyösen ragaszkodik a kommunista éra által lefektetett és oly igen könnyen biztosított túlduzzasztott apparátusához. A színház költségvetése egy A-osztályos labdarúgó-csapatéval vetekedik. A színház éves költségvetésének a 10 %-át nem hozza vissza saját bevételeiből, helyi jegyeladásaiból. A színháztermek átlagos telítettsége nem éri el az 50 %-ot. És, amint alább látni fogjuk, nem is hoz létre minden évben egy-egy I. osztályú előadást. Pedig kívánatos lenne nemcsak szökőévenként!...

S az évek óta beígért musicalek,... Az előadások románul ugyan feliratozva vagynak, már úgy-ahogy, de vagyogatnak, ám a musicalekhez oly igen kelendő portofonok még sok helyütt hiányoznak...

De az épületfelújítás, ill. a belső reformok nemcsak Marosvásárhelyen jelentenek problémát, hanem nagyjából mindenütt.

Kolozsvárt szándékosan nem írtam ide, érthető okokból. Kolozsvár, mint megengedett és szükségszerű kivétel. Olyanszerű, mint a Budapesti NSZ. Szent gödölye. Nem bántható. Kolozsvár Erdély központja, itt található a legjobb magyar egyetem, nemzetközi repülőtér, Erdély legnagyobb városa, legrégebbi és legjobb színháza... Minisztériumi és újabban európai is, míg bírja a strapát és Tompa kormányzását...

Ó, jaj, hát persze, hogy az UNITER kritikusai szigorúbbak. (Nehezebb is ide bekerülni. Talán.) Szigorúbbak, mert kategóriánként úgy jelölhető három-három teljesítmény, hogy ezeket évi csupán 3, erre, a Román Színházi Szövetség által előre felkért kritikus emelheti ki. Majd ezt követően egy újabb, szintén felkért, de immár öttagú, szintén kritikusokból álló zsűri dönthet, a jelölések közül választva, a degeszre tömött borítékkal együtt járó esetleges díjak odaítéléséről.

A magyarok meg sokkalta inkább színészcentrikusak, ezért aztán szívesen és előszeretettel jelölnek színészi alakításokat, míg a románok éppenhogy rendező-centrikusak, még az előadások megítélésében is. A képszínháznak van gyökere a román kultúrában, míg a pszichológiai realizmusnak, a lélektani valósághűségnek van gyökere a magyar kultúrában. De még a legellentétesebben gondolkodó bírálók is általában ugyanazokat a teljesítményeket helyezik a csúcsra.

A magyar Színikritikusok Díjánál is érvényes a minden évadra éppen esedékes, kategóriánkénti három-három jelölés, csakhogy itt az évad közel 100 különböző előadást megtekintett, szám szerint 20-22 (régebben többen, újabban meg egyre kevesebben, no persze, természetesen, most is, mint mindig: noha egyes kultúristápolók szeretik vészharangjaik kongatását hallatni, azért aggodalomra egyelőre semmi ok: a rendszer, létszámcsökkentésen túl is: még igen jól működik, noha mára már egyetlen színikritikus sem a saját színikritikájából él meg, hah, mennyire változnak az idők, jaj, de ennek ellenére azért ott látni őket csokrétába császkálni minden egyes jelentősebb fesztiválon...) bíráló adhatja le Voksán Virág playmate? – Ó, dehogyis: voksát! Melynek eredménye, az Oscar-díjhoz hasonlóan, csupán egy-egy szimbolikus oklevél. A véleménynyílvánítás különbözősége miatt, a Színház a kommentárok,  adnotálások, sokszor a színházi előadások értékelésén is jócskán túlmutató kritikusok látképeit is – nagyon helyesen – közli. De 5 pont alatt, mert sokszor előfordulnak rém gyenge évadok is, senki nem kaphat díjat.

Természetesen: ahogy egy Oscar-díjas alkotó, úgy egy UNITER-, vagy Színikritikus-Díjas művész (rendező) sem fog a díj átvétele után egy bizonyos felkerekített összeg alatt dolgozni. Hisz ő ezáltal ab ovo már bekerült a TOP 10-be. Még érdekesebb viszont megfigyelni azt, hogy mennyire bírja majd tartani azt a szintet az elkövetkező évek során. Ott, ahol kedvezőek a művészi feltételek és ambíció is elegendő mértékű az alkotók részéről, mint ahogy 1990 óta Kolozsváron Tompánál, ill. 2000 óta pedig Sepsiszentgyörgyön Bocsárdinál is látni ezt, ott tehát igenis: hosszú év(tized)eken át tartható a színvonal.    

No. De hopp, ho-hó, lám van az erdélyi magyaroknak még operájuk is, határon túli földön (és egyszersmind Romániában, mint egyedüli kisebbségi) csak Kolozsváron. Állami. Még. Szerencsére. Magyarul már ők se nagyon énekelnek, hisz ma már (megkérdőjelezhetetlen?!... - - -) világjelenség az adott lírai zeneművek eredeti nyelven való éneklése. Verdi tehát olaszul. Megy. Bárhol a világon, hisz az az eredeti.

Mellékesen, de mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy hivatásos magyar néptáncegyüttesek működnek Nagyváradon, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, de Marosvásárhelyen is a román tagozat mellett. Továbbá: alternatív-független magyar színházak: Nagyváradon (Oberon), Aradon (Kamara), Sepsiszentgyörgyön (M Stúdió), Székelyudvarhelyen (Nézőpont), de Marosvásárhelyen is (Yorick), némelyek persze mára már megszűntek létezni. Magyar bábszínház van: Nagyváradon (Liliput), Marosvásárhyelyen (Ariel), Kolozsváron (Puck), két utóbbi természetesen a román tagozat mellett. És a színi: Marosvásárhelyen mint önálló felsőoktatási intézmény, román tagozattal és újabban bábos, meg mindenféle (nem éppen, vagy mégis) mellékes képzéssel (koreográfia, kulturális menedzsment, zenepedagógia, drámaírás, látványtervezés, beszédtechnika, színpadi rendezés, stb.), már rég túl a félévszázados múlton, de bolognai rendszerben magiszteri-, ill. doktorképzővel is (így osztogatja, oly könnyedén, fűnek-fának a papírokat...!!!), kemény külföldi euróezrekért, évi tandíj címen, no persze, természetesen, most is, mint mindig, nyugati anyaországiaknak is, de keleti (moldvai, ukrajnai), „Prut-on túli testvérek”-nek is (elvégre „Dnyesztertől a Tiszáig” terült el az oly Nagy-Románia), hígul a katyvasz, hadd híguljon (mégis: Románia legdrágább felsőfokú intézménye, a legkevesebb hallgatóval, bármikor bezárható...), már a félévszázados ünnepségek után több üres hely maradt betöltetlenül, mint ahány jelentkező volt, azaz: pótfelvételit kellett szervezni, hah, nem kelendő már a színház, telített a piac, no meg ügyes maffiaszervezetként szépen devalváltatta is magát, meg művészileg elközépszerűsítette, eligénytelenítette önnönmagát, osztán meg, a többi művészeti ághoz viszonyítva (irodalom, film, tánc, zene, képző-) világviszonylatban sem hat már a színház, a magyar sem, az erdélyi (magyar) sem, még ha a legjobb előadásait is vennők, azok is csak muzeálisan értékelhetőek, hö-hö-hö.., lám az oroszlán bekerült az állatkertbe, domesztikálódott, esetleg megmaradt a rezervátumba, s figyelmes, gondos őrök táplálják megadott hely, idő és étlap szerint, ah, mint művészet, majd a szabad piac, a szabad verseny elrendezi s kiselejtezi a kevésbé jókat, elméletileg (mert a gyakorlatban teljesen más a képlet...), no persze, természetesen, most is, mint mindig, és hát persze Tompa miatt a kilencvenes évek első felétől Kolozsváron is a BBTE Bölcsészkarán belül, ajaj...

De bizony veszélyes is magyarként élni Romániában, főleg miolta ingyen-állampolgárságot osztogatnak fűnek-fának, mintha a románok nem azt tennék moldvai határon túliaikkal! Szóval a trianoni transzilvanelit mafla-maffia főparancsnokságán kijelölt út: „tagozat”-ként működni már nem felel meg az új évezred európai kihívásainak. Ezért autonómia kell (nekünk ne diktáljon senki, mi majd eldöntjük a magunkéit), mely végső soron a pozitív diszkrimináció (amikor egy cigányt nem azért vesznek fel az egyetemre, mert felvételi vizsga-eredményei indokolják, hanem egyszerűen azért, mert cigány...) vezérszavainak lobogtatásával a szegregációhoz vezet. Lám miért növelhetők Romániában bármily külföldi (európai, amerikai) kritika ellenére is oly könnyedén a honvédelmi minisztérium (még mindig volt kommunistákból álló) titkosszolgálatainak szóló költségvetési tételei akár az egészségügy és oktatás kárára is: elvégre beteg és buta embereket könnyű (félre)vezetni... És akkor persze hogy jogos egy-egy román ember kérdése: több jogokkal rendelkeznek a kisebbségi magyarok, csak azért, mert (kisebbségi) magyarok, mint ő maga, a többséget képező nemzetalkotó polgár? Hát honnan s hova? Jobb magyarnak lenni Romániában, mint románnak? (Igen, jobb! Mert Magyarország – sajnos! – nyugatabbra van... Ó jaj! Ó jaj! Ó jaj! A békés együttélés... A multikulturalitás... Erdély... Trianon... No persze, természetesen, most is, mint mindig... Mintha Románia szellemi-gazdasági életét nem nyugati fele, Erdély húzná még mindig, oh!!!)

És végülis valami ilyesmi történt a nagyváradi kulturális életben is nemrégiben, melynek hátulütője: a külön épület. Azaz: legyenek egy épületben a magyarok (színház, bábszínház, néptáncegyüttes), és külön a románok (azaz távozzanak jelenlegi székhelyükből, a magyarok mellől – szerény véleményem szerint ez üti ki a biztosítékot: hogy távozniuk kell onnan, ahova majd 100 évvel ezelőtt a történelem nyerő lovagjaiként „erőszakosan” berendezkedtek...). Mintha a két kultúra nem hatna kölcsönösen egymásra, mintha nem termékenyítenék meg egymást... Ó! Ó! Ó! KFT-vé mikor alakulnak át az Erdélyben leledző (kisebbségi) magyarok kulturális intézményei? Hisz csak Marosvásárhelyen már legalább 2 évtizede ott a Hahota, de a Gruppenhecc is... (Elvégre a XX. század második felének Broadway-e is a véget nem érő musicalek mellett csak-csak kitermelte Wilder, Williams, Miller, O’Neill drámáit...) De nagyon érdekes, hogy itt DK-Eu.-ban (hogy ne írjak Balkánt) is folyton csak É-Amerikáról álmodozunk – álmodozunk, de csak álmodozunk...

(Állami) Fenntartók (mert itt, a posztkommunista DK-Eu.-ban az államnak van – nap mint nap hangoztatott szegénysége ellenére – még mindig a legtöbb pénze, kevés tévedés nélkül lehet állítni, hogy az állam a legnagyobb legális maffia, kimeríthetetlenül mély pénzeszsák, s ha valami mínusz keletkezik, majd a minimálbéres agyonnyomoríttatott pór nép rongyos, mocskos melójával szép lassan, észrevétlenül csak visszafizeti majd – azok a cégek járnak a legjobban, akiknek az állammal van szerződése, mert drágábban dolgoznak, mint reális költségeik,  hisz bizonyos zsebeket be kell tömni –, lásd: elharapódzott, fékevesztett, megállíthatatlan, túlburjánzott bürokrácia, korrupció) és támogatók nélkül nem képzelhető el színház, ennek következtében itt, a posztkommunista DK-Eu.-ban a színházigazgató és a polgármester a legjobb barátok: állandóan udvarolnak egymásnak, hisz a színházművészet a legdrágább művészet, bezárni nem lehet, mert üresen maradna az épület (és az még több költséggel járna), és ha már pénzt adnak rá, akkor meg is követel(het)nek bizonyos dolgokat, menedzseri teljesítményeket: legyen minden nap előadás, az előadás minél kevesebb pénzből legyen létrehozva, legyen mindig telt ház, legyen minél drágább a jegy, hogy a színház költségvetésének minél nagyobb hányadát hozza vissza jegyeladásaiból, stb., stb., csakhogy ezek a követelődzések nem mindig egyeztethetők össze a színházművészet minőségével, ennek következtében vagy elit-nézőket kell keresni és/vagy kinevelni, mint Kolozsváron (lásd: BBTE-hallgatók), vagy a színvonalat kell csökkenteni, lásd: partiumi (Szatmárnémeti, Nagyvárad), székelyföldi (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely) színházakat.. Természetesen fent említett képlet Tompa esetében Markóra vonatkoztatandó: transzilvanelit próféciák nélkül nem lehetséges a KÁMSZ-ot igazgatni, és ez bizony így is van Kótsi óta... – Hogy jó? Hogy rossz? – Havi néhány ezer eurós nettóér’ odafönn biztos, hogy nem kérdés, hogy merre legyen vezethető az pór nép: jobbra-é avagy balra-é, előre-é avagy hátra-é...

De lenne egy másik vetülete is a színházművészet fenntartásának: mert hiszen miért járjon a pór nép (s még ennél is veszélyesebb: a fiatalság) tényleg drágább szórakozóhelyekre zülleni, drogáltatnia magát, mások zsebét tömvén a dúsgazdagodásig, saját egészégük kárára, s az állam nyereségére, az alkoholra, dohányra, automobilokra, stb.-kre kivetett megemelt adók által? – Akkor már nem lenne jobb kulturális rendezvényeket élvezni, fogyasztani? (Vagy sportolni...)

De Kós Károly óta... A transzilvanizmus prioritása a kultúra... A romániai (és újabban magyarországi) közpénzekből fenntartott kultúra... Mint az önazonosság létfeltétele... Az RMDSZ Communitas-ösztöndíjaival megtámolyogtatva... Adj egy művésznek annyi pénzt, amennyit csak kér, s megölted, mint alkotót! Mert az alkotás feltétele a szenvedés... De azért legyen magyar a templom, az iskola, a színház... A mozi soha nem volt prioritás, azok szép sorba be is zártak Erdélyben mindahol, igaz, erdélyi magyar film – mint olyan – úgyse volt soha...

A kultúra, mint az agitprop leghatékonyabb eszköze... Lásd: Budapesten a NSZ-ba 1848 már. 15.-én a Bánk bánt játsszák (miután a székesfehérvári ősbemutatót a cenzúra betiltotta), de ha úgy vesszük tulajdonképpen már Bornemisza Magyar Elektrája is igencsak kiverte a biztosítékot 1558-ban Bécsben, és ráadásul nagyjából ugyanazért: a zsarnok-királygyilkosság a Habsburg elnyomás elleni tiltakozás hősi kifejezése... Miért is akarta Pláton  a művészeteket betiltani? Mert Periklészék Aiszkhülosz, Szofoklész, Euripidész tragédiáiban felvetett égető (politikai) kérdések megvitatása, ill. Arisztofanész komédiái által szavazatokat szereztek és hatalmi pozíciójuk ezáltal újra biztosított volt? Akkoriban ott még vita fóruma volt a színház, mára a médiákba vonultak be ezek... Bár a komcsik idején még az egyetlen lehetséges  (tiltott-cenzúrázott)  passzív rezisztenciát jelentették a színházak, lásd: Székely János Caligula helytartóját, ill. Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapját... Ó, azok a régi szép idők!!!... A színház megszűnt közügynek lenni, mára már csak privát ámor, azaz magánszerelem kérdése.

Igaz viszont, a későbbiekben látni fogjuk, hogy az I. osztályú színészek mind-mind a Székelyföldről (értsd: Maros, Hargita, Kovászna megyék együttesét) kerültek a marosvásárhelyi színire, innen pedig szintén vissza a székelyföldi, vagy esetleg partiumi-bánsági (értsd: Szatmár, Bihar, Arad, Temes megyék együttesét) perifériákra, s majd midőn helyzetbe hozták magukat, csupán csak akkor tudtak minőséget felmutatni egy-egy I. osztályú (román vendég) rendező irányítása alatt. S miután vége lett azoknak is, tovaléptek: fel egyenesen Kolozsvárra (számtalan példa az alábbi fejezetekben), vagy ki Magyarországra (idem). Már ilyetén tekintettel az sem véletlen, hogy a marosvásárhelyi színi 1994-ben Tompa rendezésében Molière Tartuffejét I. osztályú előadásként viszi színre, akárcsak 2000-ben a minden ténykedésében mesterét követő, (életkorát tekintve viszont azonos) tanítvány, név szerint az Bocsárdi, Pirandello Az ember, az állat, és az erény-rendezését, 2005-ben pedig Barabás Olga Brecht A szecsuani jólélek-átiratát. Persze túlságosan ne legyünk részrehajlók, s valljuk csak be: Tokai Andrea, ill. Szalma Hajnalka kolozsvári végzettséggel rendelkeznek, de ez a két I. class név vajmi kevéssé győz meg a kolozsvári színioktatás minőségéről... 

Hahhh!!!... – S minő ádáz véletlene a sorsnak! Bocsárdi, aki a nyolcvanas években Temesváron vegyészmérnökit végez. Akárcsak édesapám. Ki tudja, tán még találkoztak is (édesapám 44 évesen 2000-ben meghalt, őt erről faggatni már nem lehet), talán-talán még együtt bulizgattak is a nőket hajkurászva… Ki tudja?!... Hahhh!!!... –

A házi szórakoztató médiumok (NY.-on már a II. világháború, K.-en pedig csak az 1989-es rendszerváltás után) – napilapok, képes havilapok, rádiók, tévék, világháló – nem képesek reális problémafelvetésre. Sokkal inkább a lájtosított só a menő, a közömbösen andalító, hogy az emberek agyát éppenhogy tompítani tudja, kábítani a jelenlegi hatalom visszásságainak égető durvaságaitól, úm. a demokrácia, vmint. a piacgazdaság pervezióitól.

Az egyszerű ember rendes emberként akar élni egy rendezett környezetben. Ha a közvetlen külvilág a káosz állapotában leledzik, és nincsenek érvényes szabályok, akkor elsődleges fontosságra tesz szert a 4 falon belül az otthon, a család, a belső, lelki világ. A közügyektől való undorodó írtózás. A karrier létráján gyorsan felfele kapaszkodó apuka? – Ó, nem! Opportunista! Csak a beletörődött szkepszis, mely a mindennapi betevő falatot megszerzi. Hisz ha nincs érvényes szabály, ki tudja mi lesz holnap? Ilyen világban nem lehet előre tervezni... A saját háznak biztos alapja legyen, hogy arra építkezni lehessen, viharban, szélben, árvízben, földrengésben. És a gyerek: az igen fontos. Minél jobb suli, s utazzon, hogy minél többet lásson, tapasztaljon a saját bőrén.

A tévé olcsó szórakozás, az alsóbb rétegek szabadidőtöltését határozza meg: a szappanoperák, a focimeccsek, meg a tokksók. A színház azonban az emelkedettebb köröké: a tanult ifjúságé, az igényes középosztályé (már ha még van ilyen), az értelmiségi elité (amikor éppen nem űzérkedik hatalmi pozíciókban tetszelegve mások életével újfent). Itt történik meg, talán-tán, az emberi lét alapproblémáival való szembenézés a klasszikus értékekkel való találkozás révén.

Egy erdélyi magyar közszínház műsora jó, ha változatos, ha mindenfélét játszik: külföldit, de magyart is, kortársat (milyen nagy esemény a színháznak, de a városnak is, mikor egy-egy híres kortárs külföldi drámaíró megjelenik a saját bemutatóján), de klasszikust is, tragédiát (elvégre a színház művészet, s az európai kultúrkörben még mindig a tragédia a vezető műfaj), de komediát is, es így tovább. Bár vannak ellenpéldák is, hisz Kárp György igazgatása idején Marosvásárhelyen megcsinálták azt is, hogy egy egész évadban csak tragédiákat vittek színre. A mértéktartás hiánya (mondjuk) még nem olyan súlyos gond, mint amikor ráadásul még rém rosszul is csinálod. Tehát egy előadás mindegy hogy milyen, csak jó legyen. Való igaz, hogy a jó előadások kimozdulási lehetőséggel kecsegtetnek, és ezáltal egyszersmind a társulat saját (művészi) helyzetének, állapotának a felmérését is jelenthetik, midőn egy-egy rangos fesztiválra ezáltal eljuthatnak.

Ha tehát 12 hóból áll egy év, ebből levonunk 3-at a színházi-nyári szünidő miatt, még mindig marad 9. Havi 1 bemutató (évi 9) tehát még normi is lenne (lásd a székelyföldi színházak esetét)... S hogy 20 személy van a nézőtéren, hát az még mindig több, mint 19, persze a 21-nél kevesebb. Bár való igaz az is, hogy egy telt házas előadás egészen mást jelenthet, noha az sem mindegy, hogy kikből van tele. Lehet egy ház telt, ám ennél még mindig sokkal kívánatosb leendne a jó kritika.

Az erdélyi magyar színházakra általában jellemző, hogy míg otthon üres házakkal játszanak (legyen akár kiváló is az előadás, ezt már láttuk nem egyszer), egy-egy vendégelőadás mindig telt házat biztosít számukra (legyen akár rossz is ez az előadás, ezt is láttuk már nem egyszer). De ne feledjük: világjelenség a színházak "összezsugorodása", "elkistermiesülése", "stúdiósodása", ami jó, hisz: napi 100 nézőt könnyebb összeszedni, mint mondjuk 1.000-et, persze ez azért még nem jelentheti azt, hogy egy musicalt ne lenne indokolt színrevinni, tehát ne feledjük, hogy ma Magyarországon a színházak nézőtereinek kábé 50 %-os a telítettsége (legalább nem kell verekedni a jegyekért, mint New York-ba), másodsorban a színész-néző kapcsolata hangsúlyosabbá válik így, az előadás-befogadó közötti reláció megváltozik, "intimebbé", bensőségesebbé válik, a színészek egy ilyen tipusú színházban már nem érvényesülhetnek csupán játékuk minél hitelesebb eszközeivel (ilyenkor már nem lehet "rutinosan letudni" bizonyos kulcsszituációkat, amik nagyszínpadon talán még áthidalhatók lennének), nem utolsó sorban meg színházba ma már nem jön el csak az, akit valóban érdekli a dolog.

A színház művészet. Tudjuk mi ezt, nagyonis jól. Nem nyűvészet, nem bűvészet, nem tűzvészet, s nem is igazán műveszett. Bár manapság egyre többen azzá próbálják tenni, méghozzá meglehetősen kontárul. Pedighát mégiscsak a legdirektebb művészet. A többi művészeti ághoz képest valóban észlelhető, hogy egy kicsit lemaradt saját korához képest, s pillanatnyilag még mindig nem képes a világnak mintegy tükröt tartani, mert még nincs bizonyos birtokában azoknak az adekvát formáknak, amelyekkel ezt amúgy könnyedén meg is tehetné. Ezért aztán állandó keresés, kísérletezés, próbálkozás jellemzi ezt az ingoványos, süppedő terepet.

Nos, ha lefaragjuk a médiákkal való versengését, könnyen meglehet, hogy valami nagyon sajátosan színházit kapunk meg. Ott tehát, ahol a színház önmagából építkezik, ahol saját eszközeit értékeli újra, és teszi azt aktuálissá, érvényessé, ott igen könnyen meglehet, hogy megkaphatjuk az igazit, a valódit, az értékest. Echte magát a színházat. Ezek az előadások évről évre a Színikritikusok Díja, ill. az UNITER-díjakra való jelölésekben érhetők tetten. Mi is ehhez az értékítélethez tartjuk magunkat, amikor 1990 jan. 1. – 2010 jan. 1. közötti időszakában elemezzük Erdély magyar színházművészetét, a színházi jelenséget.

No persze magyar színház (már régedes régóta) nincs Erdély minden megyeszékhelyén, mint ahogy a 20 %-os magyarság sincs meg, lásd: Nagybánya, Zilah, Beszterce, Brassó, Szeben, Gyulafehérvár, Déva, Arad, Resica eseteit. Ennek ellenére azonban földrajzilag igen szépen megoszlanak. A Nyugati-Alföldön, a magyar határhoz közel, nagyjából azonos távolságra leledznek (északról dél fele haladva): Szatmár, Nagyvárad, Temesvár. Míg  összlakosságuk 100.000-es nagyságrendekkel növekszik, addig a magyarság részaránya 10 %-egységgel csökken. Nagyváradról kelet fele haladva azonban már egyre csak sűrűsödnek, akárcsak a magyar lakosság aránya is, lásd: Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely. Míg összlakosságuk csökken, addig a magyarság részaránya növekszik. Földrajzilag egyre közelebb esnek egymáshoz, de olyannyira, hogy utóbbi három már 1oo km.-re sincs (légvonalban) egymástól.

És hát persze a keleti végvárak, az igazi Székelyföld: Székelyudvarhely tehát a képzeletbeli háromszög nyugati csúcsa, s e háromszögnek az ezzel szemben lévő keleti oldala (északról dél fele haladva): Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy. Míg összlakosságuk növekszik, addig a magyarság részaránya csökken. (Minél nagyobb tehát egy város, annál kevesebb benne a magyarok részaránya, azaz: minél kisebb egy város, annál nagyobb benne a magyarok részaránya. Legalábbis Erdélyben. Izé: a Székelyföldön...) Nem lehet nem észrevenni, hogy Csíkszereda megyeszékhely mellett Hargita megyében még Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely színházai is egymáshoz egyre közelebb sűrűsödnek. Ezek a roppant elmaradt, alig néhány 10.000 lakosú kisvárosok még saját magukat sem tudják eltartani, de alig néhány éve színházat akarnak (fenn)tartani maguknak. Ha a sokkal tehetősebb és geográfiailag még jobb helyzetben fekvő nagyvárosokban, ahol tényleg sok pénz van, nyűg a (már több mint félévszázados hagyománnyal rendelkező állandó magyar) színház (elsősorban a megkövesíttetett kommunista struktúra miatt), s legszívesebben egy tollvonással már jan. 1.-től még néhány magyar kultúrkáder is KFT-sítené, akkor elképzelhető, hogy mik történhetnek keletebbre, ilyen kis városokban. Zűrös ügy, az hát!

Nos, az 1990 jan. 1. – 2010 jan. 1. között eltelt 2 évtizedet két történelmi esemény jelzi itt keleten: az 1989-es rendszerváltás, ill. a 2007-es európai csatlakozás. Előtte kommunista diktatúra, utána meg demokrácia és piacgazdaság. Egészen pontosan ezeknek a keleti gyakorlatban megvalósuló perverz változatai: egyelőre még csak az elszabadult, fékevesztett, lelkiismeretfurdalás nélküli harácsolás, s ez, no persze, természetesen, most is mint mindig, tart harmad- és negyedíziglen,  ahogy az szépen meg vagyon már írva, míg a hatalmát új időkre is átmentett volt kommunisták lassan-lassan szépen mind egy szálig ki nem halnak, és rém vagánykodó utódaik észre nem térnek...

Erdélyi magyar színház, 1990 jan. 1. – 2010 jan. 1. között. Előnyök: az alkotók fiatalsága, a színházakat (is) érő multikulturális hatások (lásd a román rendezők megtermékenyítő hatását – a kölcsönhatás az élő színház erejének forrása), a színpadi nyelv gazdagsága, a színészi játék sokarcúsága, a színházi könyvkiadás. S már hogyisne jönnének a román vendégrendezők előszeretettel Bukarestből, de még Havasalföldről, sőt Moldvából is át, azmikoron Erdélyben egy olyan konzekvens teátrális szisztéma működik, mely a minőségi munka előfeltétele, s mely egyáltalán nem jellemző a Kárpátokon túli területekre. Van Erdélyben tehát kiváló munkakörülmény, munkamorál, pontosság, igényesség, odaadás, szakmai alázat, hit, ambíció, sőt, pénzből is kétszer annyi akad, az anyaországi támogatások miatt is, de az RMDSZ-nek köszönhetően is, mely utóbbi igyekszik kissé többecskét kicsikarni a romániai illetékes, kulturális minisztériumtól, kisebbségvédelem címen… De a(z erdélyi magyar) színház (is) jelent (még) valamit a(z erdélyi) magyarság számára... És az igazán jó előadások messzibb földre is eljuthatnak... Újabban pedig előfordul az is, hogy ezek a román (vendég)rendezők igyekeznek meg is maradni Erdélyben, ha kell középszerű színházaknál is, mint például Anca Bradu Nagyváradon és Székelyudvarhelyen, ill. Victor Ioan Frunză Csíkszeredában... Kiváló előadások azonban nem jönnek már létre itt a kezük alatt, mert ahhoz nincs meg a megfelelő színészi alapanyag... És akkor-akkor tehát végtére a hátrányokról is szólni kellene: nincsenek csak idős, értsd: nyugdíjtól egy-két évre lévő klasszikussá vált rendezők (Kolozsváron Tompa, Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi). Ahol viszont van egy jó társulat és ehhez egy jó rendező is hozzáadja magát, ott bizony már létrejöhet a műhelymunka, mely, mint látni fogjuk, jelentős eredményekben csapódik le, lásd: 1990 óta Kolozsváron Tompát, de 2000 óta Sepsiszentgyörgyön az előbbit követő Bocsárdit is...

11 megjegyzés:

  1. Kérem a hozzászólókat, hogy lehetőleg keresztlevelükben szereplő nevükkel írják alá a – rövidítésekkel együtt, a magyar helyesírás szabályait betartó, és az adott témával kapcsolatos, legtöbb háromszori – jegyzéseiket. Kivételes esetben elfogadok a valóságnak megfelelő iniciálékat, beceneveket, művészneveket is, de nem áll módomban bűnügyi szervként senkit az IP-címe szerint azonosítani. Ezek ellenkezője azonban egyértelműen lenullázza magát a hozzászólást, és semmiképp sem vehető komolyan. Moderálás egyelőre nincs, de vasárnaponként kontroll lesz, és ilyenkor várhatók esetleges érdembeli válaszaim. A következő fejezet máj. 1.-én lesz közölve.

    VálaszTörlés
  2. teatrológus : a fingot négybe vágja, ennyi!

    VálaszTörlés
  3. Încerc să înţeleg naţionalismul pozitiv al DVS cu o anumită invidie dat fiind faptul că Ungaria e mai spre vest decât România şi diferenţele destul de majore se văd cu ochiul liber chiar şi unui orb, dar cu toate acestea pot să vă recomand cu mare căldură să răsfoiţi câteodată şi TEATRUL AZI (www.teatrul-azi.ro), căci nu e cu nimic mai prejos decât SZINHÁZ, şi puteţi încerca să veniţi şi la Bucureşti la FNT (www.fnt.ro), idem, să vizionaţi cel puţin spectacolele de concurs, asta desigur în prima săptămână a lunii noiembrie...

    VálaszTörlés
  4. Czirják Árpád2011. június 7. 16:08

    Stimate Anonim! Mi-aş dori tare mult să fiu prezent ca spectator în fiecare an la FNT (fără să-mi dau doctoratul în domeniul teatrului postcomunist din Balcani), mai ales că până acum n-am fost niciodată acolo, nici măcar în timpul anilor mei de studii superioare de specialitate în domeniul teatrului. Păstrez însă amintiri foarte frumoase din vara anului 2008, perioadă în care lucram la Bucureşti undeva prin apropierea Teatrului Giuleşti. Până ce realmente sunt sărac (fără un venit net lunar de 1.000 de euro, iar în ultimul deceniu supravieţuiam iarna doar cu ajutorul de încălzire de 90 %) şi liber, în afara structurilor instituţionalizate teatrale de stat, nici nu visez ca UDMRul (partid politic a cărui membru nu sunt şi nu am fost niciodată, dar care se crede a-mi cârmui viaţa spre mai bine într-o ţară din ce în ce mai bogată, dar cu un număr de săraci în creştere, în timp ce numărul locuitorilor e din ce în ce mai mic) să-mi faciliteze financiar astfel de ambiţii absolut normale, chit că mafia semi-legală a elitelor politico-administrativo-economice din postcomunismul balcanic nu are autoironia de a citi printre rândurile mele destul de satirice. Până ce situaţia mea financiară se va schimba spre mai bine, permiteţi-mi să mă mulţumesc să am doar banii de drum (contravaloarea preţului biletului de autobuz dus-întors), în buzunar. PS N-are nici un rost ca DVS să veniţi în prezent la Târgu Mureş: nu există azi spectacole de teatru bune pe care să-l vizionaţi! Poate cândva ne întâlnim undeva pe la jumătatea drumului dintre Bucureşti – Budapesta... aşa, pe la Nădlac:-) Şi nu uitaţi: problemele sunt probleme atât în Ungaria, cât şi în România, ca mai peste tot în postcomunismul balcanic!!! Şi ca să nu mai lungesc vorba, v-aş sfătui – dacă se poate – ca discuţia noastră 'teatrală' s-o continuăm prin e-mail... Cu stimă, LS

    VálaszTörlés
  5. Most olvastam el a Magyar Színháztörténet 3-ik kötetét, 192o – 1949, Trianontól a színházak államosításáig, 2oo5-ben jelent meg BP-n, Székely György szerkesztette. Bizonyos gondolatai felkeltették a figyelmem. Trianon után Szlovákiában is megígérték a magyaroknak az autonomiát, pont úgy, mint Romániában, aztán valahogy elfelejtették... A határon túli fejezeteknél továbbá azt is írja, hogy Trianon után Szlovákiában sokkal durvább volt már akkor is, és ma is a magyarüldözés (kisebb az ország, mint RO, és nemzetállamuknak nincs olyan nagy múltja, mint RO-nak, tehát azért durvábbak a szlovákok, mert nagyon idegesek ettől)! Például ők már akkoriban magyar színházat államilag csak azokban a városokban engedtek a szlovákokkal egy épületben, ahol a magyarság legalább a 2o%-ot elérte (és ez esetben a színház nevéből visszavették a Nemzeti szócskát)! Nos, ha ez Romániára is érvényes lenne (és miért ne lehetne?), akkor Bukarestben a zsidó színház, Szebenben és Temesváron a német színház (és német nyelvű színészképzés), illetve... hááát, ki kell hogy mondjam: az aradi, temesvári és a kolozsvári magyar színházak (és magyar nyelvű színészképzés) is bezárnák a kapuikat (és a marosvásárhelyi színház megnevezésében nem lehetne nemzeti, mert kéttagozatos)! Mert 2o% alatt van ezekben a városokban a magyarság részaránya... (ez volt tehát Trianon után a szlovák koncepció, amit ők ott Szlovákiában kegyetlenül végre is hajtottak) – S akkor te mit sirdogálsz itt, hogy jaj a romániai magyarok, ha? He? Menj, próbálj meg egy kicsit Szlovákiában élni magyarként, egy év múlva majd beszélünk, jó? Na, azért mondom!

    VálaszTörlés
  6. Románia egy régebbi államelnöke, Ion Iliescu mondta (és én is ezt vallom), hogy Iaşi, Bukarest, Kolozsvár színházai maradnának a kulturális minisztériumnál, a többi az európai decentralizáció elve szerint a városoké lesz. Erdélyi magyar színházaknál Nagyvárad még a megyéé, Marosvásárhely a fővárosé. A Kolozsvári Állami Magyar Színház (és Opera), mint Ion Iliescu említette, maradnának a kulturális minisztériumnál, egy ennyit még megérdemelne az erdélyi magyarság... főleg ha, Tompa Gábornak köszönhetően, európai ez a színház...

    VálaszTörlés
  7. Már miért ne lehetne, ó, Kolozsváron, Aradon,Temesváron magyar színház annak a 49 ezer, 15 ezer, 24 ezer magyarnak, he?

    VálaszTörlés
  8. Kolozsváron 1792 óta, Aradon 2o11 óta, Temesváron 1953 óta van magyar színház! Mindhárom az interkulturalitás és interferenciák nevében állandóan foglalkoztat első osztályú román rendezőket! A kolozsvári, temesvári magyar színházak szép számmal hoztak létre az 1989-es rendszerváltás olta, de a 2oo7-es európai csatlakozás után is UNITER-jelölt, vagy éppen -díjazott előadásokat, tehát szakmailag, minőségileg megállják a helyüket! S akkor? Mit hebegsz itt habogva, ha, he?

    VálaszTörlés
  9. Előbb azt írtam, hogy milyen durvák voltak Trianon után a szlovákok a magyar színházakkal szemben, sokkal durvábbak mint a románok. Nos, tovább olvasva a Magyar Színháztörténet III. kötetét (192o - 1949, Trianontól a színházak államosításáig, 2oo5, BP, szerk.: Székely György), közbe kiderült, hogy a szerbek még a szlovákoknál is durvábbak voltak: Trianon után az országban lakó összes hivatásos magyar színészt kiutasították az országból (igaz, nem voltak sokan), és magyar színházat nem engedélyeztek csak külföldi vendégjátékként, valamint amatőr műkedvelőkként.

    VálaszTörlés
  10. Most, 2o16-ban, mindjárt egy évszázadnyira Trianon után, jól állunk határon túli magyar színházak dolgában: Szlovákiában van Komáromban és Kassán, Ukrajnában van Beregszászon, Romániában van Szatmáron, Nagyváradon, Aradon, Temesváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Szerbiában van: Szabadkán és Újvidéken. Ezen határon túli magyar színházak némelyike jobb időszakaiban többször is képes volt első osztályú előadások létrehozására, melyek a színikritikusok díjának első 3 jelöltje közé is bejutottak (sőt akár a díjat is megkapták). Mindehhez tegyük hozzá az 1989 óta létező Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválját évadzárás után Kisvárdán (de a POSZT előtt, ahova néhány éve a legjobb határon túli magyar színházi előadások is eljuthatnak), továbbá a Vendégségben Budapesten – Határon Túli Magyar Színházi Estek a Magyar Fővárosban c. rendezvénysorozatot, mely által a magyar fővárosban évad közben is bemutathatják a határon túli magyar színházak a legjobb előadásaikat.

    VálaszTörlés
  11. Bodó A. Ottó: HÚSZ ÉV erdélyi magyar színháza (1990-2010) - Eikon, Kolozsvár, 2014. Irigyled?

    VálaszTörlés